Démon harcok

9.Váratlan események

2011-07-08T21:39:00.001+02:00

Sziasztok!

Nem lett túl hosszú, nem is nagyon történik benne semmi. Csak egy átvezető fejezet, de remélem örültök neki:)

Puszi,M

9.fejezet

A könnyek és a megalázottság érzése égették a szemeimet. Ebben a pillanatban vesztettem el mindent, ami a régi életemhez kötött. Azt az embert - aki valamilyen számomra felfoghatatlan okból úgy érezte, hogy dühtől kigúvadó szemekkel bámulhat rám - már nem tekintettem az apámnak. A nevelésemben aktívan sosem vett részt, de hogy képes legyen kisemmizni, és elvenni tőlem az utolsó ajándékot, amit Anyutól kaptam, egyenesen felháborított. Egyedül talán csak a tisztelet, és az üvöltő gondolatok tartottak vissza attól, hogy apám tudomására hozzam a teljes igazságot, méghozzá fizikai formában.

„Mégis mi a francot csinálsz? Nem teheted!”

„Jas, ez nem a legjobb ötlet. Különben sem akarom, hogy egyedül csináld.”

„Jas, tudom, hogy mit érzel, de nyugodj meg kérlek!”

A hangok szerencsére kijózanítottak, és tudtam az üvöltő hangorkánra figyelni, ami az apró embertől származott.

- ... mégis honnan tudnád te, kis pénzéhes dög, hogy mit akarna az anyád?! Senki nem ismerte nálam jobban! Te meg csak egy kis önző taknyos vagy! Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak úgy játszol ennyi pénzzel, és meglépsz, nehogy osztozkodnod kelljen? Önző kis ribanc!

„Az agyvérzés kerülgeti, csinálj már valamit! Az ő hulláját nem vagyok hajlandó eltakarítani…”

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most lenyugszunk… - kezdte volna Matt csitítani apámat, miközben a biztonság kedvéért beállt apám elé. A következő pillanatban, egy éfl másodperces előnnyel jött a látomás, majd a valóság:

Apám félrelökte Mattet, aki, mivel nem volt felkészülve, a kanapén landolt, és felém kapott. Nekem pedig csak épp volt elég időm elrántani a torkom a kezei közül. A többiek egy szempillantás alatt falat képeztek körülöttem, miközben én megütközve meredtem apámra a válluk fölött.

„Megöllek, te kis szajha!”

A pénzéhség, mint egy kiéheztetett vadállat tombolt apámban, a pám a dühtől és a kapzsiságtól szinte nem is látott. Még az is lehet, hogy nem volt tisztában azzal, hogy mit tesz, de engem már fikarcnyit sem érdekelt, hogy mit gondol, vagy érez. Már nem tudtam rá tisztelettel, vagy szeretettel tekinteni. Amikor ránéztem, csak undort és megvetést éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedne, hogy megtámadja a saját lányát egy kis pénzért – vagy bármi másért.

- De ti mégis hogy? Az előbb még… - értetlenkedett. Túl gyorsak voltak számára a többiek.

- Azt hiszem, most jobb, ha mész – szólt fenyegető hangon Andy.

- Csak nem fogsz kidobni?!

- Oh, dehogyisnem. – szólt a lépcső tetejéről Meghan, aki illat alapján apám bőröndjét tartotta a kezében.

Már meg sem próbált álcázni minket, a lehető leggyorsabban apám előtt termett, aki még mindig az előző helyre bámult, majd remegő orrcimpákkal, halálfélelemmel az arcán tekintett a tizenhat éves unokahúgára, aki „véletlenül” a lábára ejtette a bőröndöt.

- Ezt hogyan…?

- Ideje menned! – tolta kifelé Raven.

Matt az ajtóhoz suhant, és szélesre tárta az elsőszámúnemkívántosszemély előtt.

- Viszlát! – integetett nyájasan, amikor Raven csak simán, mindenféle megerőltetés nélkül tolta el előtte a nyolcvan kilós koloncot.

- Mit képzeltek ti?! Mégis hogyan…? – kapkodta a fejét közöttünk, majd újra csak rám fókuszált. – Ezzel még nincs vége! Még visszajövök a pénzért… - fenyegetőzött.

- Azt próbáld meg. – csapta az orrára az ajtót Andrew.

Mindenki felhőtlenül boldognak nézett ki, és egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy mi is zajlott le az imént. Legalábbis maguktól. Már éppen mindenki indult volna a dolgára, Meghan olvasni, Raven szekrényt rendezni, Andrew csajokat fűzni, Matt pedig PS-ezni, amikor megköszörültem a torkom, hogy vegyék már észre magukat!

- Öhm, srácok?

- Jajj, bocs Jas – termett előttem Raven.

„Totál kiment a fejemből, hogy apádról van szó…”

Már kezdtem örülni, hogy valaki felfogta, de benne is csalódnom kellett.

- Hogy vagy? – a kérdés után Meghan is odajött, és leült mellénk a kanapéra, ami igazán jól esett.

- Mi az, hogy, hogy vagyok?! – ezeknek nem esik le maguktól semmi?

- Tudom, senki sem gondolta volna, hogy ilyen kapzsi. – húzta el a száját Meg.

- Jasnek nem ez a baja. – szállt be a beszélgetésbe Andrew, aki valószínűleg megint lehallgatott. – Az érdekli, hogy eljutott-e a tudatotokig, hogy épp most fedtük fel magunkat előtte?

- Oh, ja, hogy ez? – kérdezte Meghan.

- Hát öhm… igen, ez! – nem értettem, hogy ez miért csak engem zavar ennyire.

- Semmit sem tud bizonyítani.

- És mi lesz, ha elmondja valakinek?

- És mit mondana? A lányom, akit mellesleg feltétlenül, és önzetlenül szeretek, egy hetet töltött náluk, és mérgezett egérré változott?

- Még ha visszajönne száz kommandóssal, se csinálnánk semmit, így magából csinálna bolondot.

- És ha nem mondja el senkinek, de nem felejti el, hogy mi történt?

- Akkor maximum azt hiszi majd, hogy speedeztünk. Hogyan máshogy lehettünk volna olyan gyorsak? – kérdezte egy ördögi mosoly kíséretében Raven.

Mivel nem tudtam mit visszavágni, elintézettnek tekintették a témát.

- Tudom, hogy mi dobna fel! – csillogott Raven szeme.

- Nem, az biztos nem.

- De most miért? Tudsz jobbat?

- Például egy gyökérkezelés.

- Múltkor se volt olyan rossz!

- Nem téged öntöttek le… És ma nincs kedvem több konfliktushoz. Ha nem baj, én most visszavonulok és alszom.

- Délután négy óra van. Ki vagy te? A TV maci?

- Hallottál már olyanról, hogy szépítő alvás?!

- Te meg még a lexikonban sem találkoztál a szórakozás címszóval!

- Menj el Meghannel vásárolni, vagy kínozd a fiúkat. Nekem mára elég volt. –mielőtt becsukta volna a száját, felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

Levetettem magam az ágyamra, magamhoz öleltem az egyik óriás díszpárnám, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Miközben ott feküdtem, mint egy rakás szerencsétlenség, látomások gyötörtek, és nem is a kellemes fajtából: megcsonkított testek, ipszilon metszet, tengerkék szemek, és sajnos nem csak egy. Ez nem jelenthetett mást, csak azt, hogy a Brightmore család asztalt rendelt ma éjjelre – 3-4 személyre. Pazar. Legalább egy kicsit levezethetem a feszültséget, és Raven is kiengesztelem, úgyis el akart menni…

Mielőtt riadóztattam volna a fél házat, megpróbáltam koncentrálni, hogy pontosan kik nem bírnak majd magukkal, de ez nehéz volt, mert csak fájdalommal teli képek kúsztak be elém, sikolyokat, és maró gúnytól tocsogó kacagást hallottam. Szerencsére a vér és a felszálló tömör köd mellett homályos arcokat is ki tudtam venni, legalábbis profilokat.

- Raven, Meghan, Matt, nappali!

- Mi van? Kérdezte bosszúsan Matt, amikor végre lecsámpázott közénk.

- A nővéred és én ajánlunk neked egy esti programot. Érdekel?

- Kik lesznek?

- Logan, Declan, Sabine és az én személyes nyomorékom.

- Frankó. Mikor? Csak mert függőben van egy játék…

- Kocka – mondták egyszerre az ikrek.

- Tíz körül. Konkrét helyszínt nem tudok, valahol a városban, de nem együtt.

- Oké. Akkor öt óra múlva találkozunk.

- Mindig ilyen?

- Nem, csak ha megzavarják, miközben a jobb kezével barátkozik, vagy valami nyomi játékot játszik.

Miután ezt megbeszéltük, mindenki visszament pihenni, hosszú éjszaka várt ránk, nem is akármilyen következményekkel. Jobbnak láttam lezuhanyozni előtte is, utána már csak a vért kell majd súrolnom magamról. Legalább ezzel is elment egy kis idő, felfrissültem, és a családi megaláztatást is megpróbáltam lesúrolni magamról – sikertelenül.

Valószínűleg mégis eléggé kimerült lehettem, mert arra keltem, hogy valaki ruhákat dobál rám, nem is akármilyeneket: bőrruhákat. A lábamnál landolt egy telefon, benne a legfontosabb számokkal – családtagok, mentő, tűzoltóság.

- Ezt vedd fel! Negyed óra múlva lent találkozunk. A kocsi kulcsodra nem lesz szükség.

Miután Raven kiadta az utasításokat, eltűnt. Ahogy a kezemben tartottam az új ruhákat, azon gondolkoztam, hogy vajon hova férne el egyáltalán a kulcs?! A dobócsillagokat a dzsekiben kialakított zsebbe tehettem, a tőrt a csizmámba. Miután magamra húztam a ruhákat és magamhoz vettem a fegyvereket, vetettem magamra egy pillantást a tükörben és, bár sosem voltam szentimentális, úgy éreztem, Anyu most tényleg büszke lenne rám.

Hahó:)

2011-07-04T16:05:00.000+02:00

Nos, ha valaki olvas chatet - vagy egyáltalán erre jár - az tudhatja, hogy néhány ELKÉPESZTŐEN TEHETSÉGES társammal nyitottunk egy közös blogot. Hogy miről is van szó, egy kicsit még nekem is homályos, de igaz, ami ott áll, fordítunk!:)
Plusz ha szolgáltattok témát - akár egy szám címe is lehet - írunk köre novellákat, plusz abszolút saját ötletekkel is megörvendeztetünk majd tieket;)
Ehhez viszont, amíg a fordítói státuszban vagyunk, kellenének az ötletek, hogy hogyan is tovább:)
Remélem számíthatok rátok.

Ja igen, majdnem elfeljtettem: A 9. fejezeten már dolgozom, nem ígérek semmit, hogy mikor lesz kész, vagy, hogy milyen hosszú lesz... Majd kialakul. Szeretném felpörgetni az eseményeket, mert körülbelül még nem történt semmi ebben a könyvben:D

Imádlak titeket
Puszi,M

8.Vita

2011-06-15T21:22:00.000+02:00

Sziasztok!:)

Igen, tudom, több, mint egy hónapja fel se dugtam a képem, és még annyit se írtam, hogy bocs, feldobtam a talpam...

Még csak azt sem mondhatom, hogy kárpótlásként egy eszméletlen hosszú fejezettel kényeztetlek titeket. Bár mondhatnám, de elég hamar kiderülne, hogy hazudtam:/

Tehát, lényeg a lényeg: Nyár van, így több időm van, lehet, hogy gyorsabban haladok, de nem mindig van netem.

Továbbá jövő héten van az angol szóbeli, és szeptemberben emelt szintű, amire muszáj nagyon-nagyon sokat gyakorolnom.

Gyakorlatilag vért fogok izzadni, és a vértócsák felmosása közben esetleg leütni két-három karaktert.

Majd kiderül:)

Imádlak titeket, nem lett valami jó, de remélem azért tetszik;)

8. fejezet

- Apa!

- Jas, minden rendben? – nézett rám könnyes szemmel, miközben tüzetesen megvizsgált.

- Persze, nem éheztetnek, vagy ilyesmi – próbáltam oldani a feszültséget. – De te jól vagy?

- Mi? Persze, hogyne – mondta félszegen, miközben a szemeit törölgette.

- Olyan fáradtnak tűnsz. – szomorodtam el, a látomásom köszönőviszonyban sem volt a valósággal. A szemei karikásak, az arca beesett, a tartásából ítélve meggyötört, stresszes életre következtettem.

- Mit ne mondjak, attól, hogy te eljöttél, nem lett egyszerűbb az életem. – hallottam a vádló hangsúlyt, de még nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Még nem.

- Oké, és mit gondolsz San Franciscoról? – ügyes témaváltás Jas, nem is volt olyan feltűnő, még a vaknak is szemet szúrt volna.

- Andrewal megnéztük a Golden Gate-et, és ettünk a kedvenc éttermükben. Igazán kellemes nap volt, jól esett végre egy kicsit kikapcsolódni.

- Na, ez tök jó, én még nem láttam a hidat, és engem eddig csak pizzára invitáltak meg – mosolyogtam.

- Még nem? Az hogy lehet? Hiszen több mint egy hete itt vagy. Azt hittem, ez lesz az első dolgod.

- Igen, így volt, csak közbe jött valami – húztam el szám, miközben az orrtörésemre gondoltam. – utána meg esélyem sem volt, mert Ravenék bedobtak a mély vízbe, azóta újra a padot koptatom.

- Micsoda? Iskolába jársz? – kérdezte meglepetten.

Bár fájt a feltételezés, hogy szerinte két hete csak vásárolni járok és alszom, nem mutattam, csak bólintottam.

- Milyen ez az iskola? – kérdezte gyanakodva.

- Oh, ne aggódj- ragadta vállon Raven, akinek már nagyon csípte a csőrét, hogy apám ilyen vádlón kérdezget, és csöppet sem finoman lenyomta az egyik tört fehér kanapéra.

- Szóval, milyen iskoláról van szó? – kérdezte, immáron összeszűkült szemekkel gyanakvó apám.

- Ugyanaz a suli, ahova mi járunk. Elit gimnázium, csak a legjobbaknak, szerencsére idegesítő egyenruha nélkül. – vonta meg a vállát.

- Elit iskola? És mégis miből telik erre nektek? És hogy járhat oda Jas is? Én egy számlát sem kaptam – méregetett minket.

Erre most mit mondjak? Hogy, ugyan, ne aggódj, nekik több százezer dolláros tőkéjük van, és az én ellátásomat is ők állják?

- Anyu örökségéből álljuk a sulit, ez volt a végakarata. Direkt kikötötte, hogy az örökségünk nagy részét csak a huszonegyedik születésnapunk után kapjuk meg, a rendelkezésünkre álló összeget pedig taníttatásra költsük. Egyébként a pénzügyeket Andrew kezeli. – hárított Meghan.

- Oké, akkor Andrew. Ti álljátok a lányom taníttatását is? Már ilyen jól futja amellett, hogy három gyereket kell ellátnod? – ha nem is lett volna nyilvánvaló, érezni lehetett a feszültséget, amit apám gerjesztett.

„Közbelépjek?”

Megpróbáltam valahogy észrevétlenül nemet inteni Mattnek. Nem akartam befolyásolni aput, de lehet, hogy nem lesz más választásom, ha így folytatja. Közben ő még mindig kihívóan és dühösen meredt Andrewra, mert érezte, hogy valami nem stimmel.

- Apa! Nem ők fizetik a sulit. – ami nem volt igaz, de még a végén a torkának esett volna.

- Hanem?! – az agyvérzés kerülgette, hogy mégis honnan lenne ennyi pénzem, vagy, hogy ő honnan kerítene elő ennyi pénzt, ha neki kéne fizetnie a tékozló lánya életét.

Vállalnom kellett, a sok rossz közül az egyiket és gyorsan végigpörgetve a fejemben – hogy vadász vagyok, vagy, hogy ők látnak el teljesen, és ingyen élek, vagy, hogy a két hetes itt tartózkodásom óta már egy kocsit is vettem – az örökségem tűnt a legapróbbnak a hazugságaim közül. Mély levegőt vettem, és határozottan apám szemébe néztem, amiben még mindig ott volt az indulat.

- Én fizetem a sulit – nyeltem egy nagyot a mondat végén.

„Mi az, hogy ő fizeti?! Bankot rabolt, vagy árul valamit… drogot, a testét, bármit, amivel pénzt kereshet. Az isten szerelmére! Még csak tizenhét éves!”

Bár biztos voltam benne, hogy Andrewal végig követjük a gondolatok áradatát apám fejében, kívülről csak az látszott rajta, hogy egyenes háttal, feszesen ül a kanapén és bámul maga előtt egy pontot. Másfél percig a lélegzete is elakadt, amíg én apám megbotránkozott gondolatait hallgattam, a többiek a reakciójára vártak. Mindenki árgus szemekkel nézte az éppen lélekben a San franciscoi bár negyedben járó apámat, aki engem vizionált necc harisnyában és egy miniszoknyaként szolgáló vastag fekete övben, amint a negyvenes férfiaknak kelleti magát.

- Apa! – kalimpáltam a szemei előtt, mire rám kapta a tekintetét, melyben félelem és csöppnyi megvetés sejlett.

- Jas! Honnan van ennyi pénzed?! – sosem bántott, de tudtam, hogy legszívesebben addig rázna, amíg nem adok elfogadható választ – és a bankrablás, kocsi lopás, pénzhamisítás nem szerepelhetnek a válaszomban.

- Én.. öhm – mégis hogy vallja be az ember, hogy két éven keresztül titkolózott? – anyu pénzéből fizetem a sulit – mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.

- Micsoda? Miből? – állt föl a kanapéról, miközben olyan dühöt láttam a szemében csillogni, amitől egy pillanatra megijedtem, hiszen az apám, és a bennem élő kislány még mindig fél tőle, teljesen feleslegesen.

- Az örökségemből. – feleltem felszegett fejjel, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy spártai hős.

- Hogy miből? - kérdezte most már teljesen kikelve magából.

Már ezt a két szót is szitokszóként mondta ki, egyszerre volt hűvös és fenyegető, míg vészjósló és dühös. Eddig ilyen kombinációkat csak anyutól hallottam, de végülis a mestertől a legkönnyebb tanulni. Egyszerre éreztem kíváncsiságot, hogy mit mond, amikor közlöm vele, hogy alanyi jogon annyi pénzt kaptam, ami túltesz a féléves fizetésén, miközben a bennem élő ötéves remegett attól a gondolattól, hogy apám örökre megsértődik, vagy mérges lesz rám, hogy ennyi időn keresztül hazudtam és titkolóztam. Csak az a tudat nyugtatta meg a copfos kislányt, hogy még mindig jobban járok ezzel a vallomással, mintha töredelmesen bevallanám neki az elmúlt két és fél évet.

- Mármint anyád örökségéből? – kérdezte, miután láthatóan nem reagáltam előző, kevésbé ingerült kérdésére. Szabályosan remegett az elfojtott dühtől.

- Igen. – mondtam szenvtelenül a szemébe nézve.

Bár senkinek nem vallottam volna be – Andrew kivételével, akinek éreztem a jelenlétét – győzködnöm kellett magam, hogy, mint a beton tartsam magam az elhatározásomhoz, igazat mondjak, és félelmet nem ismerve nézzek szembe a tornádóval, amit John Williams néven anyakönyveztek. – csak azért félek tőle, mert az apám, az egésznek érzelmi alapja van; nem bánthat, eltörne a keze, ha megütne – miután lenyugtattam magam, végre teljes figyelmemmel tudtam a dühtől szinte stoptáblaként vöröslő arcára koncentrálni, és a szavakra, amiket teljes hangerővel ejtett ki, amire csak képes volt.

- És erről mégis mikor akartál szólni nekem?! Mégis mennyi pénzről van szó? – sosem láttam még őt így, a fegyelmezés valahogy nem az ő asztala volt, és abban a pillanatban is csak azt fogtam fel, hogy milyen furcsa a dühtől eltorzult arca. Végülis sem a hangnem, sem a dühös szempár nem rémisztett meg.

- Anya kérte, hogy tartsam titokban – mondtam hűen az igazsághoz – és tízezer dollár – szerencsére már úgy hazudtam, mint a vízfolyás, így biztos voltam benne, hogy nem feltételezi, hogy az összeg húszszorosáról van szó.

„Tíz-ezer-dollár? Így már minden más világításba kerül. Ha így állunk…”

- És a húgod? Az ő öröksége? – abban a pillanatban csak a húgom érdekelte,

Engem, mint a lányát, akiről gondoskodnia kell, akiért felelősséggel tartozik, akire vigyáznia kell, már gondolatban temetett. Véleménye szerint tízezer dollár minden szülői felelősséget levett a válláról, és már csak megkönnyebbülést érzett utánam – egy nagy teherrel kevesebb. Titokban azt is remélte, hogy a húgomra is vár valahol egy hasonlóan kecsegtető ötlet, ami, azért ismerjük el, jelentősen megkönnyítené az életét- a húgomé valójában hidegen hagyta.

- Ő nem kapott. – vallottam be szemlesütve.

Végig gondolva a dolgokat, teljesen jogos volt a felháborodása, a húgom semmit nem örökölt anyám utána, se pénzt, se ereklyét, se képességeket. Már épp elmerülni készültem az önutálat mocskos, és végtelenül mély pocsolyájában, amikor hárman üvöltöttek rám egyszerre.

„Ezt most felejtsd el!”

„Jas, ne okold magad, a húgod legalább tuti elél nyolcvan éves koráig…”

„Nehogy azt lássam rajtad, hogy megtörsz!”

Egyedül Meghant nem hallottam a fejemben, mert ő kiment a konyhába, hogy igyon valamit- ez volt a csöppet sem átlátszó indoka arra, hogy kimaradhasson ebből az egészből.

- És ha szabad kérdeznem, miért nem?! – vont kérdőre.

- Nem tudom – csuklott el a hangom.

Erre most mégis mit kéne mondanom? Hogy ő nem kockáztatja nap mint nap az életét? Hogy neki nem zsibbad a feje, ha tömegben van? Hogy őt nem akarják kinyírni kapásból hárman minden reggel zuhanyzás előtt?

- Jó, akkor könnyen elrendezhetjük a dolgot.

Úgy érezte, már nyert ügye van, így magabiztosan, fölényesen, már-már parancsoló hangnemben közölte velem:

- A maradék pénzed ideadod, amint hazaértünk, én pedig megőrzöm nektek, a hiányzó részét pedig visszafizeted majd a zsebpénzedből – amitől így harminc éves korodig el is búcsúzhatsz. Most pedig menj fel, és szedd össze a cuccaid, holnap indul a gép. Semmit nem akarok látni, amit ők vettek neked – itt lenézően Ravenék felé intett.

Már maga a hangnem is fájt. A düh és a kétségbeesettség keveréke forrósággal töltötte fel minden izmom, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, mielőtt olyat tennék, amit később megbánhatok. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig rángatom, amíg fel nem fogja, hogy nem vagyok már kislány, és nem bánhat így velem, hogy nem parancsolhat és végképp nem rángathat, mint egy marionett bábút.

„Jas, ne tedd!” – hallottam meg az utolsó pillanatban Raven hangját.

A gondolat, ami valahol a vörösen izzó indulatok mögött keletkezett – Vajon tényleg csak ebben a pillanatban látta, amit már legalább fél perce tervezek? – elterelte a figyelmem, aminek köszönhetően a vörös köd is feloszlott. Dacosan, de bízva a többiek segítségében, és a saját igazamban belenéztem a sárbarna szempárba és közöltem vele a döntésem.

- Nem. – feleltem megvetett lábakkal, karba font kézzel.

- Mi az, hogy nem? – állt fel fenyegetően.

- Nem adom vissza a pénzt, és főleg nem megyek vissza veled. – mondtam szenvtelen hangon.

- Oh, dehogyisnem – ragadta meg a bal karom, és elkezdett a lépcsőhöz rángatni – és most szépen felmész és…

Még a mondatot sem tudta végig mondani, a többiek azonnal intézkedtek, míg én megkövülve töprengtem azon, mégis ki ez az ember? Mert az biztos, hogy nem az én apám. Mégis mi történt vele?

Raven azonnal hátrafogta a kezeit, míg Andrew néhány centire az arcától szinte köpte a szavakat. Már az is fenyegető volt, ahogy Apu fölé magasodott, ehhez párosult még, hogy fiatalabb, gyorsabb és erősebb volt, mint ő.

- Ne merj még egyszer kezet emelni rá!

Csak fél füllel hallottam Andrew ki nem mondott fenyegetéseit és szitokszavait. Képtelen voltam elhinni, hogy a saját apám szinte kezelt emelt rám, és ki akar semmizni – és szerinte még én vagyok a szörnyeteg. Csalódtam az egyetlen felnőtt rokonomban, könyörgöm! A saját apámban! Egyszerűen egy szó fogalmazódott meg bennem, miközben a könnyeimet visszafojtva néztem a számomra idegenné vált férfit: árva.

- Az én lányom, ne parancsolgass nekem, te kis taknyos – sziszegett apám, miközben próbált szabadulni Raven karjai közül, természetesen eredménytelenül.

„Mégis hogy képzelik? Lefognak, és fenyegetnek? Az a pénz engem illet! Amelia is ezt akarná!”

- Tévedsz! Nem akarná! – üvöltöttem a szemébe immár könnyes szemekkel.

Közlemény:)

2011-05-06T19:37:00.001+02:00

Helló-belló mindenkinek!:D
Aki követte az elmúlt időszak írok-nem írok váltakozásait, láthatta, hogy azzal érveltem, hogy készülnöm kell eddigi életem legnagyobb vizsgájára,
névszerint a 2011-es középszintű angol érettségi vizsgára:D
Igen, pont olyan félelmetes, amilyen félelmetesen hangzik!:)
Nem, csak vicceltem. Erős képzést kaptam a suliban, az első egy-két feladat után meg is nyugodtam, nem igazán volt para.
Nos, a kedves emberek, akik a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban - rövidebben NEFMI-ben, ami számomra egy hülye rövidítés - dolgoznak, voltak olyan drágák és feltették a hivatalos megoldásokat ma reggel a netre. Ennek következményeképp a szorgos diákok megnézhették az eredményeiket.
Ééééééééés...
*dobpergés*
Még ha funkcionálisan amnéziás is vagyok, és nem/rosszul emlékszem a válaszokra, akkor is nyugodtan állíthatom, hogy most már semmi sem állhat közép és az 5-ös érettségi közé! :D - mivel így is több, mint 80%
Remélem ti is annyira örültök, mint én:))
Imádlak titeket, és köszönöm a jó kívánságokat, nagyon rendes volt tőletek!
Külön köszönet illet 3 angyalt, akik tartották bennem a lelket, szorítottak értem és gondoltak rám: Nalla, Leelan és Mesi!
Elképesztőek vagytok csajok!(LLLLLL)
Köszönöm:)
Puszi,M

Ui.: Sajna még hátra van a szóbeli, úgyhogy nem feledkezhetem bele az írásba, de így talán már több időm lesz;)

7.Megérkezés

2011-05-03T23:17:00.001+02:00

Helló mindenkinek! Kedd 23:19 van:D Hogy miért most borult el az agyam és írok nektek? Jó kérdés, de a lényeg, hogy hosszú idő után először, végre írtam:) Remélem ti is örültök neki, és ha igen, légyszíves írjatok KOMIT!
Köszönöm,
Puszi,M

Hétfőn reggel gyakorlatilag minden készen állt a látogatónk érkezésére; kitakarítottuk az egész házat, és komplett tervet dolgoztunk ki. Persze egyikünk sem volt olyan optimista, hogy elhiggye, hogy a terv olajozottan fog működni. Bármi közbe jöhet, egy két boszi csel, váratlan démon éhség, vagy, ahogy magamat ismerem, akár egy bokaficam is a fürdőszobában. Mindenesetre reggel, amikor felkeltem, próbáltam pozitív energiát sugározni, nem idegeskedni és gyakorolni a tetovált mosolyomat, amit néhány napig hordanom kell majd. Ébredés után rögtön zuhanyozni mentem, ami mondanom sem kell, sokat segített. Először forró vizet folyattam magamra, relaxáló levendulás tusfürdőt és sampont használtam, majd a biztonság kedvéért hideg vízzel hűtöttem le magam. Az illatos, tusfürdőhöz passzoló levendulás testápoló koronázta meg a reggeli rituálét. Zuhanyzás után beléptem a gardróbba, ahol a divatmániás tündérem már türelmetlenül várt.
- Ezt. – adott oda egy köteg ruhát.
- Felejtsd el! – mondtam neki.
- Miért? – hökkent meg.
- Mert nem fogok szakadt leggingset és Imádom San Franciscot feliratú felsőt felvenni apám fogadására. – mondtam magától értetődően.

- Túlzás lenne? – kérdezte ördögien vigyorogva.
- Enyhén szólva. – bólintottam.
- Hát jó – vonta meg a vállát. – Akkor ez. – akasztott le egy másik felsőt a legközelebbi fogasról.
- Ugye nem hagysz békén, amíg nem adok igazat? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem hát – felelte egy harminckét fogas vigyorral a képén.
- Legyen! – adtam be a derekam és elindultam öltözni.

- Ugye mennyivel egyszerűbb, ha együtt működsz? – hallottam, ahogy utánam szól.
Miután felöltöztem, leheletnyi sminket tettem fel, majd reggelizni indultam. Tudtam, hogy Andrew és Matt még itthon vannak, akik nélkülözhetetlenek voltak a terv első szakaszában, így lementem összekötni a kellemeset a hasznossal és reggeli közben, utoljára átvenni a részleteket.
- Mindenki készen áll? – kérdeztem sejtelmes hangon a srácok háta mögül.
- Ezt most úgy kérdezted, mintha valami összeesküvésre készülnénk – mosolyodott el Andrew.
- Lehet – vigyorogtam ördögien – De komolyra váltva a szót – tartottam fel a mutatóujjam – ahhoz, hogy itt maradhassak, ennek sikerülnie kell.
- Vettük – bólintott Matt. – Elvisszük apádat San Francisco turista látványosságaihoz, kajálunk vele egy jót a kedvenc helyünkön és hazahozzuk.
- Igen – bólintottam feszülten.
- És azután? – kérdezte bűbájosan Andy.
- Miért? – nyeltem egy nagyot.
- Az őrmesternek arra is van terve, hogy mi legyen miután hazajött? – vigyorgott tovább Matt.
- Nincs. Majd még kitalálok valamit. Valószínűleg hosszú beszélgetés vár ránk, négyszemközt – húztam el a szám, amikor rájöttem, ezt sehogy nem kerülhetem el. – De fáradt lesz, több mint öt órát fog repülni, mutassátok meg nekia vendégszobát és hagyjátok aludni.
- Melyikre gondoltál? A csini rózsaszínre? – vigyorgott Matt.
- Nem – mosolyogtam – Mondjuk arra, amit Andrew tervezett. – Szerintem jobban fogják érdekelni a fedetlen női testrések, mint a Disney hercegnők kalandjai.
- Ezt hallottam. – szólt mellőlem Raven, aki épp abban a pillanatban száguldott le az emeletről.
- Mehetünk? – csatlakozott a húga is.
- Naná. – vontam vállat. – Végülis csak apám jön látogatóba – erőltettem magamra azt a bizonyos tetovált mosolyt.
Bepattantunk a Lexusba, és már száguldottunk is. Azért nem akartam a saját kocsimmal menni, mert nem szándékoztam apám orrára kötni, hogy saját autóm van, és reménykedtem benne, hogy nem akar látogatást tenni a garázsban, mert nem tudom, hogy magyaráznánk ki az autókat.
- Minden rendben lesz – szólt hátra Raven, mielőtt kiszálltunk volna.
- Ezt azért mondod, mert nem láttál semmit?
- Iiigen - sütötte le a szemét.
Mosolyogtam a hiszékenységén. Kiszálltam a kocsiból, és rohantam is az első órámra, az iPhone-omat csak lazán ledobtam Miss Stevens elé, majd suhantam is fel a szekrényemhez. Tudtam, hogy sietnem kell, mivel dupla tesivel kezdek, át kell öltöznöm és nagyjából három percem volt még kilenc előtt. Az öltözőben odasétáltam Ravenékhez, akik már rég kész voltak, és a jelek szerint csak rám vártak.
- Siess, nincs kedvem miattad büntetőket futni – korholt Meghan, Miss Mindig pontos.
- Akkor menj – mosolyogtam – Nem mintha megártana nekünk – vontam vállat.
- Tényleg! – csillogott a felismerés Raven tekintetében – Nem megyünk el ma egy kicsit körülnézni? – vonogatta ördögien a szemöldökét.
- Pont ma? – kérdeztem, miközben a csomót húztam meg a cipőmön?
- Igaz. – eresztette le a vállát, pedig látszott rajta, hogy belelkesült. – Meglátogat minket Mr. Nem vagyok képes élni a lányom nélkül.
- Rav – néztem rá lesújtóan – kérlek.
- Jól van, de azért mégiscsak – vonta meg a vállát – itt vagy, nem egész egy hete, de ő már jön, mert nem bírja ki, hogy valaki ne intézze el a házimunkát és a gyereknevelést helyette. Ha engem kérdezel, ez nem család. – szomorodott el.
- Ha engem kérdezel, akkor meg ő az én apám. Majd lerendezem – de azért köszönöm – öleltem meg.
- Ha végre bezárt Tündérország, akár mehetnénk is – dobogott a lábával Meghan.
- Örülünk, hogy méltóztatnak betolni a formás hátsóikat órára. – köszöntött minket nyájasan Stewart edző.

„Hmm, de még milyen formás…”

- Elnézést a késésért. – hajtottam le a fejem, nehogy elröhögjem magam, miközben mindenki velünk foglalkozik.
- Nektek dupla kör. A többieknek egy, irány az erdő! – a nyomatékosítás érdekében még sípolt is hármat. A betanított állatoknak szoktak sípolni a cirkuszokban – mélyes sértett az eljárás.
Komótosan elindultunk a sor végén, nehogy feltűnést keltsünk. A fiúk és a többi lány is rég elhúzott már mellettünk, amikor megálltunk az erdő közepén. Jól tudtuk, hogy fele annyi idő alatt végig futnánk a két kört, mint a többiek a fél kört.
- Én mondtam h gáz lesz.
- Meghan, kisebb gondunk is nagyobb két tetves kilométernél.
- Igaz.
- Szóóval, most mi csináljunk, piknikezzünk, és utána sprinteljünk…vagy? – nézett felhúzott szemöldökkel ránk Raven.
- Fel kéne hívnom Andrewt – mondtam az ajkaimat harapdálva.
- Minden rendben van – tette Meghan a vállaimra a kezét.
- Igen, de mégis…
- Jó, akkor menj, hívd föl, mi addig futunk, hátha valaki utánunk akarna nézni. – javasolta Raven.
Amint elváltunk, visszarohantam a portára a telefonomért, épp Miss Stevens mögé osontam, amikor két kar megragadott hátulról és nem eresztett, amíg be nem húzott magával a sötét és poros szertár helységbe. Villany nem volt, de így is tisztán érzékeltem mindent, a nekem feszülő testet, a polcokon sorakozó térképeket és a jégkék szempárt, amely engem vizslatott. A tekintete csak úgy tapadt rám, mint a szűk top és a most kivételesen rövid nadrág. Nem tudtam mire vélni, de ahogy a tekintete egyre lejjebb tévedt, éreztem, ahogy a szorítás nő körülöttem. Ha nem lettem volna ilyen ellenálló, a kezei már rég eltörték volna a medencémet, de ehelyett csak jól eső borzongást éreztem ott, ahol tenyerei engem tartottak. Amint láttam, hogy a tűz enyhül a tekintetében, idegesen a szemébe néztem és neki szegeztem a kérdést:
- Aaren, mégis mi a francot akarsz tőlem?
Válasz helyett csak idegesen a hajába túrt, a kezei elindultak az oldalamon és mélyen a szemembe nézett. Én szinte teljesen elalélva és libabőrösen vártam a végeredményt, nem tudtam, hogy engednem kéne- e vágyaimnak, amik szemmel láthatóak voltak, vagy kiszakadni a kezei közül, amíg még lehet? Szerencsére megoldotta a problémám, idegesen a hajába túrt és kirontott a szertárból, majd, mint a villám visszarohant a terembe.
Ott álltam, remegő kézzel egy ötét és poros szertárban, ahol valószínűleg legalább harminc szakadt térkép vett körül. Amint felmerült bennem, hogy nem a legjobb helyen próbálok levegőhöz jutni, máris a tornaterem előtt találtam magam. Nem tartottam jó ötletnek csak úgy besétálni az előbbiek után, ezért inkább körbe hallgatóztam.
- Igen tanár úr, Jas mindjárt jön, csak kificamította a bokáját, így jobbnak láttuk inkább idejönni és szólni a tanár úrnak. – ecsetelte Meghan a harmatgyenge hazugságot.
- De azért jól van, ugye? – kérdezte az edző, bár a hangjában egy cseppnyi együttérzés sem csengett.

„Mégis hol az istenben van?!”
„Remélem Mr. Stewart elhiszi…”
„Na persze, kificamította a bokáját… Inkább most kaparja fel magát a töri szertár padlójáról. Nincs mit tenni, Aaren Blackwood egy isten vagy!”

Ja, a kiszámíthatatlanság istene. Bár ha vettem volna a fáradtságot, simán előre vetíthettem volna az elkövetkezendő egy hete, de mégis kinek van kedve látomás-görcsök közepette a suli tornaterme előtt fetrengeni, mint egy epilepsziás?! Így inkább ragaszkodtam a sztorihoz, és bebicegtem a tornaterembe.
- Elnézést…au… tanár úr, a késésért, csak meghúztam a bokám – az utolsó fél mondatot bosszúsan az önelégültem vigyorgó démonnak intéztem.
- Williams, azért él még? – kérdezte.
- Naná. – szalutáltam.
- Akkor fogja meg magát, vonszolja ide a hátsóját, álljon be az egyik csapatba, de úgy, mintha élne.
- Tanár úr, elég gyengének tűnik, nem kéne mégis pihenni hagyni? – futott oda Aaren az edzőhöz, miközben azon járt az agya, hogy hogyan tudná kihasználni, ha én „sérült” lennék.

„Igazán jól játszik. Elhihetné, hogy komoly baja van, és amíg Miss Törékenyvirágszál csücsül, akár közelebb is kerülhetnénk…”

- Mi maga Blackwood? A személyes őrangyala? – kérdezte a megszeppent sráctól. Kívülről elég mulatságos volt, ahogy egy nyolcvan kilós, izomagyú, számunkra mégis törékeny ember leckézteti a lélekgyilkos démont.
- Nem, uram. – húzta ki magát.
- Akkor nyomás vissza focizni – adta ki a parancsot az őrmester.

„Talán jobb is így. Így is elég nagy gázban vagyok miatta, ha Delilah erre rájönne…”

Sajnos nem tudtam tovább koncentrálni, mert Raven hangja hasított a fejembe.

„Ne csorgasd már a nyálad, hanem gyere játszani. Különben is, ő egy démon! Vágod?!” El-len-ség!”

Kissé feszülten léptem oda mellé a pályára, hogy Meghannel és a többiekkel szemben püföljünk egy labdát. A testnevelés óra ezenkívül teljesen eseménytelen volt, már ha nem számolunk a ténnyel, hogy 25-13-ra vertük Meghan csapatát. Másfél óra kemény fizikai megerőltetés után mehettünk a következő óránkra. Gyorsan átöltöztem és már rohantam is fel a szekrényemhez, hogy elmenjek… törire - derült ki, miután kipuskáztam a szekrényemben tartott órarendből. A történelem előadó a második emeleten volt, így volt röpke fél percem, hogy beessek Mr. McCarthy órájára. Együtt volt töri Meghannel, Tiával és nagy örömömre Declannal. Szerencsére ezen az órán is Tia mellett ülhettem, az eddigi három óra alatt, amit mellette töltöttem, egészen megkedveltem, de nem értettem, hogy miért mindig külön a hátsó padsorban az ablak mellett. Vajon tényleg ennyire antiszociális lenne, vagy csak a kisugárzása miatt kerülték őt a többiek? – személy szerint a másodikra tippeltem volna. Igazán barátságos, humoros lány volt, csak volt valami az aurájában, amit az emberek vagy bővülettel, vagy tisztes távolságtartással fogadtak. Épp Mr. McCarthy előtt léptem be a terembe, aki csak egy mosollyal nyugtázta a kis antrémat.
- Nos, mindenki foglaljon helyet! – mondta, amint a helyemre értem. – Ma dolgozatot írnak az 1848-as forradalmi hullámból, ami végig söpört Európán.
- Uhh. – nyögött fel a csoport egy emberként.
- Senki nem kérte az engedélyüket – mondta miközben mindenki elé letett, egy, az iskola pecsétjével ellátott fehér lapot. Mindenki elé, kivéve elém.
- Tanár úr? – néztem fel rá, amikor szótlanul megállt a padom mellett.
- Miss Williams, különleges helyzetben van. – közölte. – Választhat: Megírja a dolgozatot úgy, mint a többiek, vagy nyálát csorgatva bámul ki az ablakon és álmodozik a Pletykafészek legújabb epizódjáról. – a mondat végén tisztán kicsengett a megvetés.

„Na, majd most kiderül, milyen fából faragták Éppen, hogy beesek az órára kisasszonyt.”

- Inkább megírnám. – vettem el tőle a lapot, amit ő elégedetten nyugtázott. – Mellesleg nem nézem a Pletykafészket – mondtam hanyagul.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el. – És most, tollakat a kézbe, negyed órájuk van!
- Tényleg kivételes helyzetben vagy – súgta nekem Tia – másoknak ilyen modorért már rég karót adott volna.
- Most mit tehetnék? – kérdeztem elmélázva – Elbűvölő vagyok – mosolyogtam szerényen.
- És szerény – veregetett hátba.
- Ne próbálkozzon Miss Condor. Még a Morse jelek se segítenek magán. – lesett fel Mr. McCarthy a Háborúk Európában című könyvéből.
Jobbnak láttuk az óra hátralévő részében csendben lapítani a hátsó padban. A dolgozat beadása után tovább foglalkoztunk a hatalmi átrendeződéssel az óceán másik partján fekvő földrészen. Az agyzsibbasztó 19. század után vágtathattam le a földszintre, hogy művészetet gyakorolhassak Mrs. Twithesszel, a rajztanárral.
Vagy az elit iskolák oktatnak teljesen másképp, vagy csak én vagyok beszűkült az oktatás terén, de az eddigi iskoláimban kiadott feladatunk volt. Például, fesd le a totál ugyanolyan almákból álló csendéletet, vagy tervezz ékszert a szecesszió jegyében, tollakkal, virágokkal, fémberakással, nyúlj vissza a természethez! Persze meg sem kellett volna lepődnöm, hogy az Abraham Lincolnban ez is másképp van. Itt a diákoknak nem kellett saját festékkel, palettával, köpennyel vagy festővászonnal rendelkezniük, minden, több tucat számra hevert a művészeti raktárban. A diákoknak nem kiszabott feladatokkal kellett szembenézniük, hanem annyi volt a dolguk, hogy lefessék, vagy valamilyen módon kifejezzék az érzelmeiket. Csak annyi volt a dolgunk, hogy amikor bejöttünk, egy cetlire ráfirkantottuk az adott érzelmet, aláírtuk, majd bedobtuk egy urnába, ami a tanári asztalon állt. Mivel nem voltak padok, csak vásznak, a vásznakat két sorban, a fal mentén helyezték el, így mindenkit jól szemmel lehetett tartani. Két-három ember használt egy alapanyagot – festéket, vizet, agyagtömböt – amiből dolgozhattak.
Rajzon Ravennel és Logannel voltam együtt, már rá sem kérdeztem a szabályszerűségre, amely az órarendjeinkben rejlett. Valahogy a vadászok és a hozzájuk tartozó démonok óráinak nyolcvan százaléka közös volt - hiszen, mint tudjuk, tartsd közel a barátaid, de még közelebb az ellenségeid. De örültem, hogy olyan órákat kaptam, ahol többségében az unokatesóimmal lehettem, ezen kívül nekem nem sok minden számított.
Amint beléptem a terembe, ráfirkantottam a cetlimre a „zavart” szócskát, aláírtam, hagytam, hogy elsüllyedjen a többi hasonló papírdarab között és már mentem is az egyik vászon felé, a hatalmas ablaknak háttal. Az ablak a belső udvarra nézett és déli napsütésben úszott az egész terem, hiába, a jó alaprajz csodákra képes. Mire beszállingóztak a többiek, a kép alapjait már fel is vázoltam, majd a festékekért nyúltam. A vászont tüntettem ki figyelemmel, nem az állványt, így alaposan meglepett a fülem mellett csendülő hang.
- Lassulunk, lassulunk? – kérdezte Logan.
- Állj le Logan és húzz vissza a Playboy nyuszis képedhez, hogy ábrázolni tudd a kanosságot. – nézett farkasszemet vele Rav.
- Bár ne lennél így védelmezve minden egyes pillanatban – sajnálkozott továbbra ia túl közel hozzám – bár hallom Aarennek sikerült egy kicsit leszakítania – itt lesújtó pillantást vetett barátnőm felé – a falkáról.
A kis szócsata után, mint aki jól végezte dolgát át slattyogott a terem másik felébe és amennyire tőle telik, elmélyült munkába kezdett. Én ott folytattam, ahol abbahagytam, Ravennel szóra sem méltattuk az előbbi közjátékot. Óra végére egészen meg volt elégedve magammal, a kétségbeesés és a zavar, a tanácstalanság és a káosz csak úgy sütött a mélykékben, lilában és ezüstben pompázó szín kavalkádról. A monogramomat oda kanyarítottam a jobb sarokba, majd a többi – kész, vagy félig elkészült – vászon közé tettem. Amikor a folyosón jártam, hallottam, hogy Mrs. Twaithes szemügyre veszi a művem.

„Jasmine igazán tehetséges művész, bár tudnám, hogy honnan jön ez a rengeteg érzelem és elfojtott indulat…”

Ha tudná, mégis miről van szó, nem kívánna ilyet magának, ezt jól tudtam. Azon merengtem, tényleg olyan kiváló művész lennék-e, ahogy állítja, amikor majdnem neki mentem rémálmaim lovagjának az ebédlő bejáratában – az ütközés helyett ő tartott meg.
- Hé cica, hát egy óráig sem bírod már? – nézett igézően – szerencsére rám nem hatott.
- Tessék? – nem értettem miről beszél.
- Ha önérzetes lennék, most sérülne az egóm, hát nem tudod, milyen óráink lesznek? – vont közelebb magához.
- Oh, tényleg – csaptam a homlokomra – egy borzalmas óra veled, és csakhogy a napom tökéletes legyen, egy még rosszabb, ugyancsak a társaságodban – húztam el a szám, miközben egy ujjal toltam el a mellkasát, hogy engedjen már el végre.
- Tudom, hogy a nem a nőknél igent jelent – vigyorgott önelégülten.
- Én meg tudom, hogy nem pizzára fáj a fogad. – mosolyogtam vissza. – Egyáltalán mit csinálsz itt?
- Várok egy szűzlányra, akit itt helyben leteperhetek – vonta meg a vállát.

„Bár, éppenséggel, ebből a szempontból te is megtennéd…”

Riadt tekintetemre mosoly kúszott az arcára, szívből jövő, már-már barátságos mosoly.
- Egyébként – hajolt szempillantás gyorsan a fülemhez – nehogy azt hidd, hogy nekünk nem kell ennünk. – a mondat végén egy leheletfinom puszit nyomott a fülcimpámra, majd se szó, se beszéd sarkon fordult és bemasírozott az ebédlőbe.
Én pedig álltam ott megkövülve, az összekuszálódott gondolataimmal és próbáltam aktivizálni a testem. Nem értettem, hogy hogyan csinálja, miért csinálja és miért pont velem játssza ezt a játékot. Az egyik pillanatban hideg, mint a kő, a következőben pedig bújik, mint egy kiscica, amikor pedig kérdőre vonják, egy bűnös négy éves tekintetével elszalad egy időre. Ha ez még nem lett volna elég, az is idegesített, hogy miért nem csekkolom a jövőt a jelenlétében, miért nem jut eszembe soha? Mintha lefagyna a vész-detektorom a közelében. Révületemből ismét Raven rángatott ki.

„Miért áll megkövülve az ajtóban?! Föld hívja Jast! Jas! Jelentkezz! Semmi. Na jó, talán ez: Jasmine! Délután vásárolni megyünk!...”

Azonnal rávillant a tekintetem, láttam az elméjében, hogy nagyjából egy riadt őzre hasonlítok – egy fekete bundájú, zöld szemű riadt őzre.

„Tudtam, hogy ez hatásos lesz.”

- Ugye rám akarod hozni a frászt? – kérdeztem, mikor lehuppantam mellé a szelet pizzámmal és a rendkívül egészségesen kiválasztott dobozos kólámmal.
- Úgy álltál ott, mint egy darab fa. Valamit tennem kellett. Akadályoztad a forgalmat. – láttam rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
- De ugye nem megyünk vásárolni? – éreztem, hogy a szemem azonnal próbálja reprodukálni a Raven-féle bociszemeket.
- Ne nézz így rám, hatástalan. – mondta egyhangúan – A mesterről lepereg – ragyogtatott egy 32 fogas mosolyt.
- Vissza kéne venni egy kicsit az arcodból, nem fogsz kiférni az ajtón.
Miután az ötödik órát ebédeléssel töltöttük, felcsoszogtam a biosz cuccomért az első emeletre, és lélekben felkészültem Mr. Kiismerhetetlennel folytatott játékunk újabb menetére. Kivételesen nem pont csengetésre értem fel, jóval előbb, így elültem a helyemre és csendben várakoztam. Csak bambultam ki az ablakon, vakon firkálgattam a füzetem sarkára és merengtem a nagy semmiről – a biológia nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, de sejtettem, hogy a padtársam miatt kell nekem is itt szenvednem. Épp oldalra sandítottam, amikor meglepetten konstatáltam, hogy a tanár már rég magyaráz, de az állítólagos másodikszámú végzetemnek se híre se hamva nem volt. Körülnéztem az osztályban, mindneki előtt nyitva volt a könyve és bőszen jegyzetelt, amíg a tanár a táblánál magyarázott. Hogy ne keltsek feltűnést, én is kinyitottam a könyvem az adott oldalon és írni kezdtem volna, amikro is egy cetlit találtam a biológiakönyvemben.

Ne aggódj szépségem, hamarosan újra élvezheted a társaságom…A.

Bosszúsan összegyűrtem a cetlit és kilöktem a pad másik oldalára. Nem tudtam, hogy a düh kerekedjen felül bennem, hogy megint játszik velem, mint macska az egérrel vagy a gyanú, hogy mégis hogy tudta ezt becsempészni a könyvembe?! Egy idő után a cetlit vonzani kezdte a tekintetem, és épp csengetéskor, még elrejtettem a könyvbe, épp oda, ahol találtam, persze csak azért, mert féltem, hogy a végén még Mrs. Norris találja meg.
Irodalomra már bátran lépkedtem, nem számítottam se felelésre – lévén, hogy még mindig a Rómeó és Júlia gyalázására csorgatjuk a nyálunk – se önelégülten vigyorgó démonokra a padban, így gyanútlanul ültem be órára. Kitüntettem a figyelmemmel Mr. Hydeot egészen addig, amíg el nem indította a DVD-lejátszót, utána unottan bámultam a képernyőt. Valahol Tybalt újabb dzsigoló jelmezének részletes bemutatásánál tarthattunk, amikor kivágódott az előadó ajtaja és – bár a félhomályban nem kellett volna – pontosan láttam, ki lépett be nem egész fél másodperccel ezelőtt. Nem voltam hajlandó az újonnan érkezőre pillantani, így a kivetítőre szegeztem a tekintetem és erősen koncentráltam, míg meg nem nyikordult a mellettem lévő szék.
- Hiányoztam, cica?
Válaszként csak egy lesújtó pillantást kapott.
- Ugyan már, én mondtam, hogy nemsokára találkozunk. Azt hitted kihagyom ezt az élményt?
- Hol voltál? – szegeztem neki a fejemben zakatoló kérdést.
- Ki vagy te, az anyám? – kérdezte csúfondárosan.
- Ha fizetnének érte, akkor sem – húztam el a szám – de nekem van jogom kitépni a torkod, ha hogy is mondjam… túl mohó lennél. – villant meg a szemem.
- Hátrább az agarakkal amazon! – emelte fel védekezésképpen a kezeit. – Olyan fezsült vagy, mint a 220 voltos vezeték. Minden oké? – tette összekulcsolt kezeimre a bal kezét.
- Nem, nem igazán – rántottam ki magam az érintése alól.
- Jól van, azért nem kell harapni.
- Szóval, merre ontottad ki a lelkeket? Csakhogy elmehessek utánad takarítani…
- Hűtsd le magad cica, nem öltem meg senkit, magánügyben voltam távol. – húzogatta a szemöldökét.

„Féltékeny vagy?”

- Áá, szóval kurvázni voltál? – kérdeztem érdeklődve.
Válaszképpen csak kiszakadt belőle a nevetés.
- Te aztán nem vagy semmi. – csóválta meg a fejét.
Az óra hátralévő részében csak a pillantását éreztem magamon olyakor-olykor, de nem beszéltünk többet, ami részemről rendben is volt, mivel fontosabb dolgom is akadt ennél a nem éppen csekély problémánál. Az apám, aki minden bizonnyal már tűkön ülve vár otthon, hogy jól kioszthasson. Irodalom után rohantam a parkolóba, megbeszéltük a lányokkal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, indulunk, de természetesen egyik sem volt sehol még. Mire odaértek, szinte kiürült a fél parkoló. Látták rajtam, hogy jobban meg vagyok feszülve, mint a satu vasárnap délután, így egy szó nélkül hajtottunk haza fittyet hányva a sebességkorlátozásra. Miután vettem egy mély levegőt az ajtó előtt, beléptem a házba, láttam, hogy Matt a szobájában van, és szokás szerint kockul a gép előtt, mag Andrew a nappaliban olvasgat. Azonnal hozzáléptem, miközben a cipőmet próbáltam lehámozni magamról.
- Apu?
- Nyugi Szélvész, a vendégszobában szunyál, most menj, és inkább hűtsd le magad.
Megfogadva a tanácsát, kimentem a konyhába, kivettem egy jéghideg ásványvizet és egy szuszra lehúztam. Amint kidobtam az üveget a szelektív gyűjtőbe, hallottam, ahogy valaki jön le a lépcsőn, tudtam, hogy jelenleg csak egy valaki mozog ilyen tempóban a házban, és ez nem lehet más, aki a következő pillanatban már magához is ölelt.
- Jas, kislányom! – szorított magához erősen.

6.Bevásárlás

2011-03-28T19:16:00.001+02:00

Remélem mindenki örül:) 2 hónap után visszatértem!:D Kérlek titeket, hogy írjatok komit, vagy a chatbe véleményt, mert most tényleg szükségem lenne visszajelzésekre...
Imádlak titeket!
Puszi,M

6.fejezet

Szombaton reggel arra keltem, hogy a hiperaktív barátnőm és a józanabbik alteregója rángatnak kifelé az ágyamból. Egy lopott pillantást vetettem az éjjeli szekrényemen álló órámra, majd miután kiderült, hogy csak fél kilenc, mint az őrült kaptam a fejtámlához és kapaszkodtam, mintha az életem függne tőle.
- Gyerünk! Ki az ágyból! Csipkerózsika! – rángatott még mindig.
- Raven! Állj le! Nem kelek fel hajnali fél kilenckor. – morogtam rá egy párna alól.
- Dehogynem! Csak figyelj! – majd lerántotta rólam a takaróm, átpasszolta Meghannek, aki elég távol állt tőlem, hogy ne tudjam visszaszerezni.
Úgy döntöttem, hogy takaró nélkül is jól meg vagyok, így két párna közé fogtam a fejem és próbáltam visszaidézni az álmot, amelyben New York szerepelt, Mark és anyám…

A következő pillanatban eltűntek a párnák a fejem alól és mindkét irányból rám támadtak. Az energiabomba és a higgadt változata ott ütöttek, ahol értek. Nem hagyhattam magam, így hol az egyik, hol a másik párnát próbáltam elvenni tőlük, sikertelenül. Olyan gyorsan ugrottam ki az ágyból, ahogy csak tudtam. Beszáguldottam a gardróbomba és magamra húztam a tolóajtót. Villámgyorsan magamhoz vettem egy farmert és egy fehér laza felsőt, majd lekaptam a polcról a sötétkék Converse tornacipőmet. Meg sem álltam a fürdőmig, ahol magamra zártam az ajtót, mivel tudtam, hogy Raven már a hátam mögött szörnyülködik az összeállításomon.

Egy villámgyors hidegzuhany után fogat és arcot mostam, majd feltettem egy kis sminket. Tényleg leheletnyit; szempillaspirál, alapozó a karikás szememre és szájfény. Amikor kinyitottam az ajtót, magamra varázsoltam a harminckét fogas mosolyomat, ami azonnal kárörvendő vigyorba fordult át, amikor megláttam Raven tekintetét.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy így jössz?
- Mármint a konyhába? – vontam fel a szemöldököm. – Nem hiszem, hogy a kétemeletnyi úton annyi paparazzi fotót akarnának a bátyáid készíteni rólam – vontam vállat, majd elmentem mellettük.
- Jas! – ragadott karon a kölyökkutyaszemű barátnőm. – Tényleg nem emlékszel, vagy csak kínozni akarsz? – rebegtette a szempilláit.
- Raven! – nyögtem amint megláttam, mire gondol. – Ugye ezt nem gondolod komolyan?! Az istenszerelmére! Nincs elég ruhám? – böktem a hatalmas dupla ajtó felé, ami egy nemzet ellátásra alkalmas mennyiségű ruhakupacot rejtett.
- De megígérted! – dobbantott a lábával.
A hatalmas szemeivel és a durcás arckifejezésével tényleg egy négyévesre hasonlított. Amire pedig végképp nem számítottam, hogy néhány gúnyos pillantás után a húga is követte a példáját, így már két hatalmas stoptábla méretű barna szempár meredt rám, aminek még Adolf Hitler sem tudott volna ellenállni, így leeresztettem a vállam, és megadtam magam.
- Legyen! – mondtam bosszúsan, hogy ismét behúztak a csőbe, de amikor megláttam a csillogást a nővérek szemében, azonnal leállítottam őket. – De…!
- Ez már rosszul kezdődik – mondta Meghan.
- Úgy megyek, ahogy vagyok, és nem cipeltek be olyan boltba, ahova nem akarok bemenni, azt pedig végképp verjétek ki a csinos buksitokból, hogy élő próbababa vagyok, akinek több tonnányi ruhára van szüksége. Világos? – néztem rájuk szigorúan.
- De.. – kezdte volna Raven.
- Kompromisszum. – emlékeztettem.
- Rendben. – mosolygott Meghan.
- És most, ha nem haragszotok, megyek, és eszem valamit, mielőtt elkezdtek kínozni – mondtam, majd egy szó nélkül sarkon fordultam és máris a konyhában találtam magam. Ráérősen eszegettem a müzli szeletem és kortyoltam a hatalmas bögre kávém, amikor apám nyúzott képe jelent meg előttem. A hatalmas franciaágyon egy félig tele pakolt bőrönd állt, mellette az igazolványok, és a tükrös szekrényajtóban láttam, amint apám a saját élettelen, fáradt képét nézi. Önmagához képest borzasztóan nézett ki. Lefogyott, a ráncok a homlokán mélyebbek lettek, talán még sosem láttam ilyen fáradtnak. Amint a Wilmer ház konyhájában találtam magam, újra átgondoltam a döntésem. Vajon helyes volt-e ott hagynom apámat a problémás húgommal? Hagyni, hogy rászakadjon minden munka? Élveznem az életem, amíg ő valószínűleg teljesen összetört? Mi lehet Haylievel? Mit tehetett vele a saját önző döntésem?
- Ezt most azonnal fejezd be! – nézett rám Andrew szigorúan a konyhasziget másik oldaláról. Fogalmam sem volt mióta lehetett ott, eléggé elmerült a saját önmarcangoló gondolataimban.
- Meg tennéd? – mutattam a halántékomra.
- Sajnálom, de a nyomorod hangosabb, mint hinnéd.
- Akkor is szállj ki a fejemből. A saját gondjaim rám tartoznak.
- Többé már nem. – mondta Matt, aki épp abban a pillanatban ért a lépcső aljára és fordult be a konyhába.
- Komolyan nem tudom, hogy Ravenék hogy bírták eddig…
- Nem tudom, hogy működött a dolog Ameliával, vagy, hogy milyen volt az életed az elmúlt két évben, de mi számítunk egymásra. És ha valakinek valami gondja van, megbeszéljük. – nézett rám komolyan Andrew.
- Van egyáltalán más választásom?! – sóhajtottam.
- Őszintén? Nincs.
- Legalább a reggelim megehetem előtte? – kérdeztem.
- Persze. A csajok úgyis öltöznek meg szedelőzködnek.
- Uhh. – nyögtem, mikor a beígért egész napos vásárlótúrára gondoltam.
Miután elegendő táplálékot juttattam a szervezetembe, felrohantam az emeletre, hogy keressek egy táskát, és összeszedjem a szükséges cuccaimat: pénztárca, iratok, napszemüveg, iPhone. Amint kiléptem a szobámból a két tüneménnyel találtam szembe magam.
- Kész vagy? – kérdezték toporogva.
- Tudtok várni még tíz percet, mielőtt élő Barbie babává változtattok?
- Persze. – bólogattak serényen. Látszott rajtuk, hogy már nagyon indulni akarnak.
- Oké, akkor gyertek le a nappaliba, Andrew rám parancsolt, hogy a családi tanács előtt nyíljak meg a jövővel és az aggályaimmal kapcsolatban. – húztam el a szám a mondat végére.
- Aggályaid vannak? – vonta fel Meghan a szemöldökét.
- Nem, nem tudom. – vontam meg a vállam. – Csak menjünk! – tereltem őket a lépcső felé.
Mire leértünk, a srácok már elterpeszkedtek a két fotelben, a lányok elfoglalták az egyik tört fehér kanapét, így én maradtam egyedül a másik kanapén. Mindannyian várakozva néztek rám.
- Nos, fogalmam sincs, hogy hol kezdjem, és igazából Andrew miatt vagyunk itt, de mindenki tőlem vár valamit. Nagyjából negyed órája volt egy látomásom apuról, aki már a bőröndjét pakolja, és holnapután megérkezik.
- És? – kérdezte Meghan. – Mármint persze, ez hasznos információ, de miért néz így rád Mr. Én az Orosi egyetemen tanulok?
- Mert kétségeim támadtak. – vallottam be szemlesütve.
- Kétségeid? – kérdezte Raven.
Láttam az arcán, hogy ha két tized másodpercen belül nem mondok valami megnyugtató dolgot is, feltépi az ereit, vagy az enyémeket. Nem értette, milyen kétségeim lehetnek, hiszen itt vagyok.

„ Oké, értem én, megverték egyszer, de annak már semmi nyoma, egy éjszaka alatt elmúlt. Aaren egy hülye idióta, de nem láttam, hogy elmegy. Nem mehet el! Most nem! Sőt inkább soha. Nem veszthetem el őt is. Szükségem van a legjobb barátnőmre.”

- Ne nézz így rám! – védekeztem.
- Hogy? – szegezte rám a hatalmas boci szemeit.
- Mintha a vágóhídra cipelnélek. – fontam keresztbe a kezem. – Különben sem megyek sehova. – nyögtem ki végre, amire már vagy fél perce várt.
Arra nem számítottam, hogy ettől a magától értetődő ténytől a nyakamba veti majd magát, így mindketten a kanapén kötöttünk.
- Imádlak!
- Én is téged – nevettem, hogy ennyire gyerekes.
- És most – rántott fel minket Meghan a kanapéról – irány vásárolni!
Még sosem láttam Meghant ilyennek, de a jókedve, ahhoz képest, hogy tudtam, mi vár rám, azonnal átragadt rám is. Fél perc múlva már a Lexusban ültünk, és a kérdésemre, hogy miért ezzel megyünk, csak egy csúfondáros nézés volt a válasz, és egy lesújtó pillantás.

„Szerinted mekkora a Ford csomagtartója, és miért a mi kocsinkkal jöttünk, aminek körülbelül kétszer akkora?”

Miután Meghan meglátta a döbbent képemet a visszapillantó tükörben csak kacsintott egyet és cinkosan mosolygott tovább a nővérével, amit rossz előjelnek kellett volna vennem, de én naiv, akkor még nem fogtam fel teljesen, mit is jelent a Wilmer nővéreknek a vásárló-túra. Fél óra és jó néhány város múlva egy akkora pláza előtt találtuk magunkat, mint két Central Park. Amikor kiszálltam csak megvetően rájuk néztem.
- Szadisták.
- Ugyan már! Élvezni fogod, higgy nekünk. – kezdtek vonszolni a forgó ajtó felé, ami a légkondicionált mennyországot jelentette – egy plasztik Barbienak.
Amint betértünk az első butikba, a lányok már el is indultak két irányba és csak adogatták egymásnak a ruhákat, aminek a nagy része nálam kötött ki. Minden újabb darabnál megkaptam a – Majd később felpróbálod – utasítást. Tíz percen belül olyan nagy ruha kupaccal halmoztak el, hogy elkezdett zsibbadni a karom. Végig sem néztem, mit adtak a kezembe, toronyirányt mentem a próbafülkék felé.

Ez gyakorlatilag minden üzletben így ment. A harmadik üzletben már bevett taktikám volt. Amikor már fejni kezdett a kezem, elindultam a fülke felé, kialakítottam két kupacot, amiből az egyik a Hajlandó vagyok felpróbálni; a másik az Eszetekbe se jusson kupac volt. Plusz ott voltak azok a cuccok, amiket én választottam abban a fél percben, amikor nem terheltek le. Először mindig az ő ruháikkal kezdtem, hogy megnyugodjanak, aztán jöttek az én választásaim. Az egyik ilyen alkalommal éppen egy Abbey Dawn szettet állítottam össze, kiléptem a függöny mögül és Meghan szinte azonnal megszólalt:

(videó alul)

- Ki vagy te? Avril Lavigne?! – kérdezte szkeptikusan.- A felsőt felejtsd el, a nadrág marad – utasított Raven.

- Hát jó. – adtam meg magam, majd összeszedtem a választott ruhákat és a pénztárhoz mentem.
Addig a lányok fogták az eddig vásárolt dolgokkal telegyömöszölt szatyrokat, és jó sok volt belőlük. Nem is néztem, hogy hova állok, míg meg nem hallottam a negatív gondolatokat magam körül. Sikerült nem sokkal a boszik mögé beállnom a sorba. Egy sötét barna hajú lány és egy világosabb barna lobonccal rendelkező boszi csúfondárosan végigmért, míg Jade félénken mosolygott mellettük. Elsuttogott egy Sziá-t, mire a többiek rákapták a tekintetüket és azonnal elfordultak. A látottak alapján Aundria és Elissa azonnal sugdolózni kezdtek rólam, Jadet feltűnően kihagyva a beszélgetésből.
- Delilah nem tévedett, tényleg esetlen a kis… tényleg ő lenne a nagy démonvadász?
- Igen, és láttad a ruháit?! – vihogott Aundria.
Ennyi elég is volt, inkább visszatértem Jadehez, aki csak gondolatban üzent.

„Sajnálom. Delilah mesélt nekik rólad és a találkozásotokról.”

Megvontam a vállam és inkább megkerestem a bankkártyám, hogy lassan lenullázzam az örökségem, de ebben a pillanatban termett ott a két barátnőm, mondanom sem kell, félreérthetetlenül védő pozícióban.

„Akarod, hogy behúzzak nekik egyet?”

- Nyugi Raven. – tettem a vállára a kezem.
- Tudod mit Jas? – fordult felém Meghan sugárzó arccal. – Ezt a kört mi álljuk. – vette át tőlem a ruhákat.
- Meghan, ne már! Nálatok lakom tök ingyen, a ruháimat csak meg tudom venni – forgattam meg a szemeim.
- Tekintsd elő-karácsonyi ajándéknak.
- Márciusban? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Mondjuk – mosolyodott el Raven is.
Mivel nem volt más választásom, átadtam a ruhákat és kimentem az üzletből. Miközben vártam őket, eszembe jutott, hogy szomjas vagyok, így elmentem a Turmix-pulthoz, hogy vegyek három gyümölcsös finomságot. Nem koncentráltam, monoton módon kifizettem az italokat és fordultam meg, amikor számomra teljesen váratlan dolog történt: láttam, amint Aundria meglebbenti a haját, nagyjából tíz méterre tőlem, és a poharak a kezemben ugyanazt az utat járták be, mint a keze. Mindhárom gyümölcsös ital a fehér felsőmön landolt. Fél másodperc múlva tüzes tekintettel néztem a most már hivatalosan is gonosz boszorka szemével, aki csak ártatlanul pislogott…
- Hupsz, bocsika. – tette hozzá vihogva.
Abban a pillanatban fogadtam meg, hogy még bosszút állok ezért a kis csínyért, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert mindenki engem bámult. Gyorsan összefontam a kezem a mellkasomon, hogy a teljesen átázott pólóm helyett valamivel mégiscsak takarjam magam és az üzlethez siettem, ahol Ravenék már vártak rám. Valószínűleg látták a dolgot, mert Raven már egy új szerelést nyújtott felém, hogy öltözzek át a mosdóban.

Miközben a női mosdó egyik igencsak szűkös fülkéjében szenvedtem az új ruhákkal, hallottam a jobbnál jobb bosszú ötleteiket.
- Mi lenne, ha elvontatnák a kocsijukat? – vetette fel Meghan.
- Nem jó. Tuti, hogy van raktáron seprűjük – vonta el a száját Raven.
- Lezárni a bankkártyájukat?
- Milliónyi hitelkártyájuk van, hatástalan lenne egy kártya. – lőtte ki ezt az ötletet is Rav. – Jas nincs párban Jade-del? Felrobbanthatnánk a kis szöszit.
- Nem hiszem, hogy Bambi keze benne van a dologban.
Amint kiértem Raven szekértői szemmel mért végig.
- Egész tűrhető ez a felső, de ugye tudod, hogy a mai napon kívül csak otthon és takarításhoz veheted fel? – tette csípőre a kezét.
- Raven! Ez egy Madonna felső. Ugye most csak szórakozol, nem egész öt perccel ezelőtt vetted.
- Pontosan. Én vettem, tekintsd használati utasításnak.
- Néha kibírhatatlan vagy. – csóváltam mega fejem.
- Mit csinálunk Elissával? – terelte a szót Meghan.
- Ezt majd én elintézem. – intettem le őket.
A legsötétebb tervemhez Matt segítségére lett volna szükségem, hogy olyan botrányt csapjak a boszik között, amekkorát csak lehet, de inkább félre tettem a sötét gondolataimat és terveimet, hogy tovább elvezhessem a maratoni túrának tervezett vásárlást.
Amikor este hazaértünk, úgy éreztem, leszakad a lábam, hogy aztán külön életet kezdjen valahol. A srácok segítségére is szükség volt, hogy azt a rengeteg szatyrot, amiben a töménytelen mennyiségű ruha van, három fordulóval felvigyük az emeletre. A ruhák nyolcvan százalékát én kaptam, de természetesen a lányok is vettek maguknak legalább öt táskányi ezt-azt.
Kilenc órakor már nem tudtak foglalkoztatni a ruhák, a táskákat csak bevágtam a gardrób közepére, és a kád felé vettem az irányt. Vettem egy hatalmas forró fürdőt, levendulás relaxáló fürdősóval és megnyugtató fürdőolajokkal. Magamra vettem egy ujjatlan felsőt, egy fehér kisnadrágot, belebújtam az új papucsomba és a pihe-puha ágyam felé vettem az irányt. Amint a hatalmas párnák közé kerültem, bárány számolás nélkül nyomott el az álom.
Álmomban a suli képei lebegtek a szemem előtt, egy üres osztályterem, Aaren jégkék szeme, amint az enyémbe fúródik, majd az erdő, Delilah dühtől szikrázó barna tekintete, majd ismét Aaren elkeseredettsége. Hajnalban zihálva ültem fel az ágyamban, és csak néhány másodperc múlva láttam meg, hogy Raven az ágyam végében áll zavartan.
- Mi az Raven? – kérdeztem, amikor megláttam zavarodott tekintetét.
- Te is róla álmodtál? – kérdezte félénken.
- Csak azt ne mondd, hogy ez látomás volt…

5.Meglepetés-3.rész

2011-01-29T14:34:00.000+01:00

A megalázó testnevelés óra után szinte tajtékozva vonultam be az öltözőbe, hogy átöltözzek és szenvedhessek tovább, egy másik órán, egy másik tanárral és nagyvalószínűséggel, egy másik ellenséggel. Raven is észrevette, hogy csak úgy pattognak a szikrák körülöttem.
- Minden oké? – fordított maga felé, miközben a pólómmal küszködtem.
- Nem! Egyáltalán nem! – nagyjából tisztában voltam vele, hogy kívülről úgy nézhettem ki, mint egy hisztis liba, de jelen állapotomban nem érdekelt. - Minden egyes órán belém köt valaki, aki nem ember. Egy démon üldöz nap mint nap, aki meglepő módon nem ember. Ezen kívül egy olyan szoknyát kell viselnem, amit olyasvalaki aggatott rám, aki nem ember – vágtam hozzá a miniszoknyámat nevetve. Már a monológom közepén tudtam, hogy az egész abszurd, és nem éri meg hisztizni miatta, de azért jól esett.
- Oké-oké – adta meg magát Raven felemelt kézzel. – Talán hülyeség volt pont így összeválogatni az óráidat – mosolyodott el cinkosan. – De így tudsz a legjobban odafigyelni mindenkire – vonta meg a vállát végül.
- Igen, lehet. De Aarenre egy kicsit kevesebb figyelmet szeretnék szánni.
- Tényleg, mi történt az erdőben? – húzogatta perverzül a szemöldökét.
- Jó kérdés. – szontyolodtam el. – Fogalmam sincs, mit akart. Az egyik pillanatban felhúzza az agyam a kétértelmű megjegyzéseivel, a következőben rám veti magát és a sárban hempergünk, a következőben az ereklyéimet akarja és néhány másodperccel később pedig válaszok nélkül cikázik el mellőlem, mint a villám. – vontam vállat. – Komolyan nem tudom, hogy mit akar. Bosszant az önteltsége, a nagyképűsége és, hogy nem képes egyenes válaszokat adni. Még csak egy napja ismerem, de már az agyamra ment – a mondat végére még egy apró morgás is kicsúszott a számon, mire Raven kuncogni kezdett.
- Mint az idős házasok – csóválta meg a fejét.
- Ezt most fejezd be! – fenyegettem meg egy újjal. – Komolyan!
- Oké-oké – mosolygott még mindig. – De le sem tagadhatnád, hogy ott vannak köztetek a szikrák.
- Ja, a gyűlölet szikrái. Most komolyan, Rav! Itt vagyok másfél napja, és azóta eltörte az orrom, szétszedte a pólóm, és fogalmam sincs, hogy miért. Nem tudom, miért utál ennyire, és miért bukkan fel mindig ott, ahol nem kéne, és ahol a legkevésbé számítok rá.
- Gyanítom, hogy köze van ahhoz, hogy te vadász vagy, méghozzá a legerősebb köztünk, nálad van Artemisz nyaklánca, amiben a lelkek vannak, és hogy a Brightmore család vezetője Delilah, aki bármire képes, ha végig akarja vinni a tervét.
- Azt mondod, hogy az egész mögött ő áll?
- Lehet, fogalmam sincs, de nekem rohannom kell biológiára – ölelt meg gyorsan majd elszáguldott a folyosó másik vége felé.
Mivel egyedül maradtam a folyosón, és a csendből ítélve az iskola összes folyosója kongott az ürességtől, megállapítottam, hogy a következő órámról is elkéstem, ami nem más, mint… - kinéztem az órarendből – irodalom. Fantasztikus, az egyik kedvenc órámról is kések. Fő az első benyomás…
Szó szerint felszáguldottam az első emeletre a szekrényemhez, kivettem egy füzetet, egy tollat és a térképről lelestem, hogy hol is van pontosan az irodalom terem a másodikon. Mikor megtaláltam a méltóságteljes faajtót, ami mögött a tanárom és legalább tizenöt ember rejtőzött. Nagy levegőt vettem, mielőtt benyitottam, majd egyenesen húsz rám villanó szempárral találtam szemben magam. Mindenki érdeklődve pillantott rám, csakúgy, mint az első órán, amiről ugyanígy elkéstem.
- Jó napot! – köszöntem és intettem félénken a szemüveges úr felé, akit a tanárnak tippeltem.
- Jó napot! – vette le a szemüvegét és miközben felém jött, megtörölte.
A kivetítő előtt találkoztunk, ahol a film éppen szüneten állt, miattam. A képkockából ítélve, amelyen a kisfiús Leonardo DiCaprioval szembesültem, rögtön felismertem a filmet, így Shakespeare-re lőttem be a tananyagot.
- Elnézést, a késésért, még nem igazodom el teljesen az iskolában, Jasmine Williams vagyok.
A legutolsó mondatomra felébredt valaki a hátsó sorban, és megmerevedtem a tanár mellett, amikor rájöttem, ki volt az.

„Hölgyeim és Uraim! Jasmine Williams, a modern világ legerősebb vadásza! Kérem tapsoljanak, az erejét csak a szadista anyjának és Artemisz nyakláncának köszönheti!”

Mikor a tekintetem találkozott az ő jégkék szemével minden megszűnt körülöttem, azt sem hallottam, amit a tanár kérdezett. A suttogások és az érdeklődő kérdések összefolytak egy masszává és csak a feszültség járta át a testem. Zavarba jöttem, miközben éreztem, hogy a végtagjaimból kifut a vér és egészen a belsőmig hatol ez az érzés. Csúfondáros féloldalas mosolya szinte belém fagyasztotta az összes gondolatom.
Miért, istenem? Miért pont én?! Szitkozódtam, miközben az agyam hátsó részében ráébredtem, hogy ezért csak egy személy felelős, valaki, akivel egy házban élek, és néha legszívesebben lekötözném, hogy ne pattogjon állandóan. Mégsem tudtam hibáztatni, hisz nem ő tehet arról, hogy a világ legönelégültebb emberével farkasszemezek. Miután sikerült elszakítanom róla a pillantásom, a tanár értetlen arcával találtam magam szembe.
Nem volt magasabb nálam, köszönhetően a magas sarkúnak, így férfi létére inkább alacsonynak mondanám. Vizenyős, világosbarna színű szemei voltak, és barna haja, amely néhány helyen már inkább ritkásnak mondható. Idegesen törölgettem a szemüvegét a mellénye szélébe, miközben engem vizslatott.
- Elnézést, megismételné? – kértem, szinte esdekelve.
- Mondjon magáról néhány szót! – mondta, miközben az asztalához ballagott.

„Mond csak el, hogy szabadidődben démonokat gyilkolsz…!”

Nem bírtam ki, a mondandómat szinte a hátsó padsornak intéztem.
- Nos, Jasmine vagyok, de inkább Jas – pillantottam végre a többiek felé is – Eddig New Yorkban éltem, de most az unokatestvéreimhez költöztem, remélhetőleg huzamosabb időre – húztam el a szám, a következő heti látogatómra gondolva.

„Ne reménykedj szivi!”

- Köszönöm Miss Williams. Kérem, foglaljon helyet… nos… a…
Csak ne az utolsó padsorba! Kérem, csak ne az utolsó padsorba! – fohászkodtam némán, mivel közvetlenül döntés előtt állt, semmit sem láttam.
- Mr. Blackwood mellett, az üres padban.
Hála istennek! Legalább fél méter lesz köztünk. Mondhatnám úgy is, hogy szép az élet, ha nem számítjuk, hogy fél méter semmi egy démonnak, aki a halálodat kívánja. Bólintottam, majd hátra mentem, és Aaren mellett két hellyel ültem le.
- Nyugi, nem harapok – kacsintott.
- Csak helyet akartam hagyni a nagy arcodnak – suttogtam olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam.
A többiek ebből semmit sem vettek észre, a tanár elindította a vetítőt, és minden szempár Baz Luhrmann modern feldolgozás Rómeó és Júliájára szegeződött. Mindenki a filmmel volt elfoglalva, kivéve egy valakit. Próbáltam kizárni, de rendkívül idegesítő volt a vizslató kék szempár, és a tudat, hogy éppen próbálja letapogatni az elmém. Ahelyett, hogy legnagyobb vágyam szerint visszakézből lekevertem volna neki, Velence utcáira irányítottam a figyelmem és figyeltem, ahogy szinte megalázzák Shakespeare művét a jelmezekkel, a tetovált pappal. Mérget vettem volna rá, hogy a jó öreg William forgott a sírjában, miközben a film készült. Mégis ki képzeli el úgy a világ egyik alapvető szerelmi történetét, hogy Júlia egy neon keresztekkel bevilágított kápolnában ontja ki az életét?
Miközben ezen járt az agyam, észre sem vettem, hogy szépen lassan eltelt a maradék közel húsz perc az órából, és csak a távozó Aaren, direkt nekem címzett gondolatára figyeltem fel.

„Majd holnap cica…”

A mondat jelentésére már nem jöttem rá, mert hirtelen rám tört egy vízió, amiben Andrew én és egy új autó szerepelt. Tehát délután veszek egy kocsit. Mégis csak van miért túlélni ezt a napot.
A folyosón kivételesen se démonnal, se vadásszal, se boszival nem találkoztam, már-már úgy éreztem, mintha egy normális suliba járnék. Az idill egészen a matek terem ajtajáig megmaradt, ahol is amint bepillantottam a terembe, mintha a jeges fuvallat fújta volna el a kellemes érzést. Egy boszorkány és az egyik Brightmore iker egymásba gabalyodva enyelegtek az utolsó előtti padsorban. Mivel, amint a srác megpillantott, a felismerés halvány szikráját sem érzékeltem, gondoltam, nem a legújabb reggeli barátom. A testhelyzetből megítéltem, hogy ez csak Logan lehet, kémiám pedig Declannal van. Egy szó nélkül foglaltam helyet, mivel a tanár még nem volt benn, a többiek pedig elegen voltak ahhoz, hogy bátran helyet foglaljak a második sorban, egy üres padban, az ablak mellett. A többiek egyre kevesebb érdeklődést mutattak irányomba, legalább hét olyan arcával találkoztam, akik már végig hallgatták a sablon szövegemet a többi órán, ezen kívül jelen volt még Logan, a kis boszi és még öt ember, az előttem lévő sorban.
Mikor a tanárnő beviharzott – megjegyzem, első pillantás alapján, a hozzáállása a diákokhoz cseppet sem különbözött Mrs. Cole hozzáállásától. Erre a gondolatra elözönlöttek az emlékek. A jó öreg Mrs. Cole… - először fel sem tűntem neki.
Kezdtem azt hinni, hogy ez a háromnegyed óra végre csendben eltelik, de természetesen az én szerencsémmel ez lehetetlen.
- Ifjú hölgy! – jött oda a padomhoz. – Talán eltévedt? – a tekintete olyan megvető volt, hogy majdnem fejet hajtottam előtte. Majdnem.
- Elnézést tanárnő. Nem, új diák vagyok, és, mivel lefogadom, hogy itt ár tényleg mindenki ismer – révedt a pillantásom hátra – ezért nem mutatkoztam be előre.

„Arcátlanság!”

- Akkor pótolja most a mulasztását! – követelte.
- Rendben. Jasmine Williams vagyok, eddig New Yorkban éltem, és tegnap költöztem ide – fújtam a betanult szöveget. Csodálkoztam, hogy senkinek nem tűnt fel, mennyire monoton és elcsépelt az egész szöveg.
- Köszönöm Miss Williams, ezt megtehette volna az óra elején is – közölte, miközben a tanári asztalhoz ballagott.
Tudtam, hogy nem loptam be magam a szívébe, valahogy a matektanárokkal sosem jöttem ki jól, de mindig is együtt tudtam élni ezzel a tudattal, úgyhogy különösebben most sem törtem magam, hogy én legyek a kis kedvenc.
Az óra hátralévő részében meghúztam magam, és alig vártam, hogy végre megvehessem azt a csodát, amit még irodalomon láttam. A csengő hangjára felpattantam, összeszedtem a füzetem és a tolltartóm, majd a szekrényem felé igyekeztem. Miközben a szekrényben matattam, egy újabb levél landolt előttem a földön, ugyanazzal a kézírással.

Andrew érted jön, rögtön matek után vár majd rád a parkolóban. De gondolom már láttad, hogy miért. Majd találkozunk. ;) Puszi, Raven
Ui.: A kocsit kölcsön kell majd adnod egy körre!:)

Mosolyogva vágtam zsebre a kis papírt és, bár próbáltam visszafogni magam, szinte suhantam a földszintre. A bejáratnál visszakértem az iPhone-om, majd Andrew után kezdtem kutatni. Egy fekete Volvóban találtam rá, amint éppen a rádióra tombolt. Majdnem szívrohamot kapott, amikor bepattantam mellé, ezen mosolyognom kellett.
- Hé, legközelebb figyelmeztess, hogy jössz!
- Ha üvöltöttem volna, se hallod meg – vontam meg a vállam. – De egy ugróegér is megirigyelné a tehetséged – kacsintottam.
- Na, jó, indulhatunk? – kérdezte bosszúsan, miután megunta az önelégült fejemet.
- Hova is megyünk? – kérdeztem ártatlanul.
- Hmm. – elgondolkodott rajta, hogy vajon tudom-e, majd inkább hitt nekem.
Nem kellett volna.
- Az legyen titok.
- Oké. Szóval, hova megyünk autót venni? – tettem fel a kérdést ugyanolyan hangsúllyal.
- Tudtad? – hüledezett.
- Persze, nagyjából két órája.
- Tényleg elképesztő – csóválta a fejét.
- Miért, a húgodék ereje hogy működik?
- Az ő képességük inkább megérzés, hogy kivel mi történik. Villanások csak. Közel sem ilyen pontosak, mint a te látomásaid, amiket ezalatt a másfél nap alatt láttam. Kíváncsi ennék, vajon a nyaklánc miatt, vagy van más is? – vizslatta a nyakam.
- Elhiszem, hogy felveszed a versenyt Clark Kenttel, de inkább az útra figyelj! - böktem a szélvédő felé, mivel épp egy erdei szerpentinen hajtottunk felfelé, 120 km/h-s sebességgel.
A figyelmeztetés után az útra szegezte a tekintetét, de ezzel korántsem volt vége.

„Majd szeretnék néhány kísérletet végezni veled…”
„Mi vagyok én? Egy bolyhos fehér nyúl, vagy egy génkezelt patkány?!”
„Ne már, Jas! Kérlek! Csak tudni akarom, miért van ekkora erőd…”
„Azért mert…?”
„Mert ez nem megszokott. Ha minden igaz, jelenleg te vagy a legerősebb vadász!”
„Igen, ezt ma már megkaptam egyszer.” – húztam el a szám.
„Na, ugye. Te nem akarod tudni, hogy a medál teszi, vagy a véred?”
„Ha a vérem az, ugye nem hívsz ide egy vámpírt, hogy csapoljon meg?”
„De, ez minden vágyam…” – forgatta meg a szemét.
„Mire gondoltál pontosan?”
„Lemérni, hogy pontosan mire vagy képes a nyaklánccal, és mire a nélkül. Gyengébb leszel-e, és hogy megmaradnak-e ugyanazok a képességeid…”
„Rendben. De, csak miután letudtuk Aput. Ha maradok, tied a pálya. Oké?”
„Oké.”

- És van már valamilyen elképzelésed?
- Volt egy látomásom.
- És?
- Egy bordó, vagy fukszia színű autó. – mondtam, miközben próbáltam felidézni minden részletet. – Egy Fiesta! – közöltem diadalittasan.
- Egy Ford? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen.
- Rendben, akkor irány a Ford.
Egy hatalmas mosollyal az arcán szállt ki a kereskedés előtt. Tényleg élvezte ezt az egészet, és nem szívesen rontottam el ezt számára. De konkrét képem volt a kocsiról, így nem sok idő marad arra, hogy kifejtse a tapasztalatait, a véleményét és a szaktudását. Bár, ennyit megtehettem érte.
Az üzletben sorra mutatta be a modelleket, míg nem elértünk a teremnek azon részébe, amit én már elsőre kiszúrtam, a mindennapi utazásra szánt autókat.
- Lázod már? – kérdezte suttogva.
Én már egyáltalán nem bírtam magammal, így egy szó nélkül téptem fel az álom autóm ajtaját és pattantam be a vezető ülésre.
- Ez az? – hajolt be az ablakon.
- Pontosan – hajtottam fejem a kormányra.

Leírhatatlan érzés volt. Olyasmi lehetett, mint amikor az anya először tartja kezében az újszülött kisbabát, de, mivel ebben még nem volt részem, nekem maradt a kormány. Az autó belülről bőrrel volt borítva, automata váltó, GPS és beépített hifi rendszer járt hozzá.
Egy levakarhatatlan mosollyal szálltam ki az egyszemélyes csodámból, és fordultam a hevesen gesztikuláló alkalmazott felé, aki közben Andrew elegyedett beszélgetésbe az autóm fogyasztásáról és gyorsulásáról.
- Sikerült választani, hölgyem? – fordult felém egy legalább akkora mosollyal, mint az enyém.
- Igen. Ezt szeretném megvenni. – mutattam az autóra.
- Hitelre kéri esetleg, vagy…? – kérdezte.

„Kizárt, hogy a kiscsajnak legyen ennyi készpénze, különben apuék nagyon elereszthetik…”

- Kártyával fizethetek? – lobogtattam meg előtte a bankkártyám és élvezettel figyeltem, ahogy a mosoly lehervad az arcáról.
- Hogyne, kisasszony. – vette el a kártyám, én pedig boldogan követtem a kasszához Andrewal a nyomomban.

„Szép volt.”

- Köszönjük a vásárlását! – nyújtotta vissza a kártyámat, amely nem kevés pénzzel lett könnyebb, röpke két perc alatt. – Az egyik kollégám mindjárt kiviszi az autóját. – mondta bűbájosan.
- Köszönöm – feleltem a legkedvesebben, ahogy csak tudtam. A hangom, akár a cseppentett méz.
Miután a fiatal srác átadta a két slusszkulcsot és odaadta a cégkártyát, a forgalmit és a szükséges papírokat, alig vártam, hogy bevethessem magam a vezető ülésbe.

„Egy verseny?” – kérdeztem Andrewt.
„Most kaptad meg, de már össze akarod törni?”
„Ugyan már! Félsz?”
„Hazáig!”

A következő pillanatban mindketten szinte tövig nyomtuk a gázt és magunk mögött hagytuk az álmélkodó alkalmazottat, akinek a motor mellett is hallottam koppanni az állát a betonon. Úgy hajtottunk, mint az őrült, de a körforgalmakban, illetve a közlekedési lámpáknál én jutottam előnyhöz, nem is kicsihez, amikor az erdei útra értünk, már fél kanyarnyi előnyöm volt a kacskaringós szerpentinen, ma a sulitól valódi padlógázzal hajtottam az erdőszélén álló házhoz. Andrew utánam érkezett meg, nagyjából öt másodperccel. Mindketten a ház elé parkoltunk, bár tudtam, hogy van egy garázs is, de nem akartam tolakodni, végülis csak más fél napja lakom itt.
- Kezdők szerencséje. – közölte, amint elhaladt mellettem.
- Ugye valójában nem vagy ilyen naiv? – kérdeztem.
- Tudod mit? Inkább vidd be a kocsidat a garázsba.
- Inkább nem – mondtam, mire meglepődött.
Egy mosollyal jutalmaztam és az ajtó felé böktem, pont akkor, mikor matt Raven és Meghan rohantak le a lépcsőn.
- Emlékezz, mit kértem! Kérem a slusszkulcsot! – toporgott előttem Raven kinyújtott kézzel.
- Rendben, de, ha egy karcolás is lesz rajta… - fenyegettem.
- Nyugi! Utána nekem is van egy meglepetésem! – kacsintott.

„Foglald le!” – hallottam meg Meghan utasítását a bátyjának.

Eléggé felcsigázott ez a két szó, így körbe akartam hallgatni, de a lányok, Mattel együtt már elhúzták a csíkot, Andrew elméje pedig olyan csendes volt, mint a nyári éjszaka, már csak a tücsökciripelés hiányzott.
A lányokat inkább a konyhában, egy tojásos rántotta társaságában vártam meg, miközben próbáltam legyűrni a kényszert, hogy a kíváncsiságom hajtson és komolyan, latba vetve minden erőmet, Andrew elméjét ostromoljam. Miután elpusztítottam a tányéromon lévő hatalmas adagot, a tányért és az evőeszközt a mosogatógépbe helyeztem, és csatlakoztam Andrewhoz a nappaliba.
Amint a kezembe vettem az egyik Cosmopolitant, amit a dohányzóasztalon találtam, a lányok, nyomukban Mattel berobbantak az ajtón, és a néma elméjükkel azonnal felrántottak a kanapéról. Szinte felcipeltek a legfelső emeletre. Az utolsó fordulóban Raven befogta a szemem hátulról, míg Meghan vezetett fel a lépcsőn. Matt és Andrew mögöttünk jöhettek, mert hallottam a lépéseiket. Egyszer csak Meghan megállt, mellém lépett, Raven levette a kezét a szememről, elém pedig a legcsodásabb szoba tárult, amit valaha láttam. Minden a lányok ízlését és mesteremberek keze munkáját dicsérte.

5.Meglepetés -2.rész

2011-01-10T19:11:00.000+01:00

5.fejezet - Meglepetés
2.rész

Amikor leparkoltam a helyünkre, riadtan a nővérekre pillantottam, valamiféle támogatásért.
- Minden rendben lesz. – tette Rav kezét a vállamra, hogy megnyugtasson.
- Vagy nem – vont vállat Meghan, majd kiszállt a kocsiból, s velünk nem is törődve eltűnt. Miután teljesen elvesztettem, kifújtam a levegőt, majd lenyomtam a kilincset, és kiszálltam az ezüst Lexusból. Mivel nem akartam feltűnést kelteni – ami természetesen nem jött össze, mindenhol csak magamat láttam – odafordultam Ravenhez, aki már az épület felé tartott és feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott.
- Rav, ez milyen kocsi?
- Oh, ez egy limitált kiadású Luxus LH.
- És honnan van? – vetettem rá egy sanda pillantást. Nem tűnt olyan erősnek, hogy csak úgy kitol egy autót a gyárból.
- A fogtündér tette a párnám alá – forgatta meg a szemét. – Természetesen Anyutól kaptuk, még tavaly. – hirtelen kanyart vett, és én alig tudtam koordinálni a lépteimet ezekben a cipőkben.
- Milyen célokra? – lihegtem mellette, neki aztán van séta tempója, ismertem el.
- Furikázni, ügyeket intézni, vásárolni – olyan hangszínben mondta, hogy a vadászatnak abszolút semmi köze sem lehetett hozzá, viszont a vásárlás szónál feltűnően csillogott a szeme. Persze az elméjében olyan csend honolt, hogy egy temető megirigyelte volna.
- Nos, itt vagyunk – torpant meg egy hatalmas boltív előtt. Az iskola egy gótikus épületet takart, ami annyira gyönyörű volt, ha nem tudtam volna, el nem képzeltem volna, hogy ez egy középiskola. Ahhoz túlságosan is gazdagon díszített, túl tiszta, túlságosan is hasonlított egy elit iskolához.

- Raven! – az említett összerezzent, miközben én morcosan néztem rá. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezentúl, ha minden jól megy, egy elit gimibe fogok járni?! - a mondat végére inkább fenyegetésnek hangzott, mint egy barátai kérdésnek.
- Neem – mondta, miközben a cipőjét fixírozta.
- Raven! – nyögtem – Honnan lesz nekem pénzem erre? Örököltem egy rakás pénzt anyutól, de még másfél év ebben a suliban… Én ezt a pénzt nem erre szántam – végső elkeseredésemben már én is a földet néztem
Csodásan nézhettünk ki egymás mellett. Két fiatal lány, a legmárkásabb göncökben lehajtott fejjel a földet rugdossa.
- Jas, nyugi – tette a kezét a vállamra. – Nekünk bőven sokkal több pénzünk van, mint amennyi kellene. Ilyen képességekkel akár Bill Gates is elbújhat mögöttünk. Ide fogsz járni, és kész. Vedd úgy, hogy ez a fizetség, amiért nem hagyod, hogy Aaren kitépje a torkunkat – kacsintott.
- Jobb, ha inkább bele se gondolok – fújtattam.
- Rendben – Raven ajkán egy harminckét fogas vigyor virított. Sosem tudtam, hogy képes az ilyen gyors hangulatváltozásokra, és néha alig tudtam követni. – Akkor irány az iroda! – majd karon ragadott, és behúzott a boltív alá.
Az iskola - mint később kiderült, az egyik – belsőudvarára érkeztünk. Az épület szabályos négyzet alakban vett körbe minket. Az udvar közepén egy kentauros szökőkút állt, amiben az ágaskodó félvér szájából lövellt ki a vízsugár. Elmentünk a szökőkút mellett, majd balra fordultunk, ahol egy hatalmas fa ajtó tárva nyitva várt ránk. Az épület belül is elegáns volt. A falai krémszínben pompáztak, a szőnyeg vörösben. A folyosó falain vörösre festett fakeretekben arcképek lógtak, gondolom az előző igazgatóké és igazgatónőké. A folyosó közepén, bal oldalon egy hatalmas asztal helyezkedett el, mögötte egy szemüveges, felkontyolt, festett barna hajú, kosztümös nő ült, aki felpillantott a laptopjából, majd Ravenre nézett.
- Miss Wilmer! A mobilját, legyen szíves!
- Jó reggelt, Miss Stevens! – ragyogtatott bűbáj-mosolyt Raven, miközben belecsúsztatta a telefonját a csontos kézbe.
- És az önét is Miss… - a barna szempár érdeklődve vizslatott, miközben végigmért.
- Miss Williams. – mondtam, majd kivettem a táskámból a készüléket és odaadtam a nőnek.
- Köszönöm hölgyeim. Miss Williams, az igazgató iroda a folyosó végén, a titkárnői iroda pedig rögtön mellette, a jobb oldali ajtó. Miss Wilmer, az ön órája mér elkezdődött, írok egy igazolást önnek. – mondta, miközben papírért kezdett matatni. – Viszlát, hölgyeim! – köszönt el, miután átadta Ravnek a kis cetlit.
Tanácstalanul álltam az asztal előtt, és arra eszméltem, hogy Raven gyorsan megölel, majd felszalad a hatalmas falépcsőn, és eltűnik az egyik folyosón. Mivel nem volt kedvem bájcsevegni, elindultam az igazgatói iroda felé. Már meg sem lepődtem, hogy egy hatalmas kétszárnyú faajtóval találtam magam szemben, olyan, mintha a Fehér Házban járkálnék. Két kopogás után egy női hang megadta a belépést.

„Biztos az új diák, Wilmerék rokona. Remélem inkább Meghanre hasonlít…”

Az első pillantásom a hatalmas íróasztal mögött helyet foglaló igazgatónőre esett. Nem tűnt többnek harmincöt évesnél.Már éppen kezdtem örülni, hogy talán nem minden magániskola ugyanolyan, és hogy az öreg igazgatónő nem alapkellék. De amint meghallottam a gondolatait tudtam, hogy ha tíz évvel később érkeztem volna, nem tévedtem volna sokat. Miközben beléptem az ajtón több ezer szempontból hasonlította össze a lányokat, és valahogy mindegy Meghan került ki győztesen, mert ő olyan okos, szorgalmas, szófogadó, egy szóval a nővére ellentéte. Amikor meglátott, észrevehetően végig mért, majd a papírjait kezdte rendezgetni, amíg az asztalhoz nem értem. Az iroda nagyobb volt, mint a new yorki lakásunk fele, és azokban a halálcsapdákban beletelt vagy fél percbe, mire felpillantott a papírjai közül és mandulavágású szeme megvillant a szemüvege mögött.
- Jó reggelt! Jasmine Williams vagyok, Meghan és Raven Wilmer rokona – tettem hozzá a nyomatékosítás kedvéért.
- Jó reggelt Miss Williams. Én Mrs. Marduke vagyok. Üdvözöllek az Abraham Lincolnban – fogott velem kezet. – Kérlek, foglalj helyet. – intett a puha bársonyszékre az asztalával szemben.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem, nem bírtam ki, tulajdonképpen meg sem próbáltam őt kizárni, belehallgattam a fejébe.

„Jó jegyek, márkás ruhadarabok, szép arc, már csak a személyiségével lehet probléma…”

Azt hittem lefordulok a székről. Pont ezért voltak előítéleteim az elit iskolákkal szemben. Csak arra játszanak, hogy a diákok gazdagok és szépek legyenek. Az átlagomra csak azért van szükségük, hogy ne ez az intézmény legyen az Egyesült Államok St. Trinian’s-e.
- Nos, az iskoláról annyit, hogy a szokásos tanítási rendszerrel dolgozunk, mi szerint a tanítás reggel fél kilenckor kezdődik, és az órák számától függően változó délután. A tanórákon különböző szaktanárokkal dolgozik majd. Az órarendjét a beszélgetés után átveheti a titkárságon. – zavartnak tűnt, pedig pont fordítva lett volna illendő a helyzet. Ehelyett én nyugodtan ültem a székben és őt figyeltem.
- Köszönöm. Mit szeretne tudni rólam? – kérdeztem kedvesen.
- Látom, hogy a Gateway középiskolába jártál a kilencedik osztály feléig, majd iskolát váltottál és a Windham középiskolába iratkoztál be. Az első kérdésem az lenne, hogy vajon mi vesz rá egy ilyen fiatal lányt, hogy a tanévet megszakítva egy teljesen új városban, egy új iskolában tanuljon tovább? – kérdezte mosolyogva.
Nem tudtam, minek örülne jobban, a teljes igazságnak, a féligazságnak, ami még publikus volt. Végül a helyes utat választottam, és hazudtam, hogy szegény nőt ne az irodájában érje szívroham.
- Az édesanyám halála után váltottam iskolát New Yorkban, édesapám tanácsára, aki úgy vélte, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekem. Most én éreztem úgy, hogy környezetváltozásra van szükségem, így közös megegyezés alapján a rokonaimhoz költöztem. – olyan hihetően mondtam el a történetet, hogy a fájdalom szinte kézzel tapintható volt. Meg is lett az eredménye, a szemüveg mögött könnycseppeket láttam csillogni.
- Nagyon sajnálom – pirult el. – Részvétem.
- Köszönöm – hajtottam le a fejem, hogy elrejthessem a mosolyom. Az emberek néha olyan könnyen manipulálhatóak.
Miután elmúlt a pillanat, felemeltem a fejem és Mrs. Marduke-ra tekintettem. Az arcán még mindig látszódott a meglepettség, hogy tizenhét évesen ennyi mindenen mentem keresztül. Pedig még a felét sem tudja. Ha tudná, hogy egy született gyilkossal ül szemben, a festett szőke haját tépve rohanna ki az irodából. Miután összeszedte magát ismét rám mosolygott, majd felállt, én hasonlóképpen tettem, mivel előre láttam a szándékát.
- További jó tanulást kívánok! – mondta, miközben ismét kezet fogtunk, majd hozzátette: - Ne aggódjon, az órarendjét Miss Wilmer már elintézte.
Nem tudtam kideríteni, hogy pontosan mire is gondolt, mert az asztalon lévő telefon megszólalt, mire az igazgatónő szavát felelve kapta fel, én pedig feleslegesnek éreztem, hogy tovább maradjak, így felvettem a földről a fekete táskám, majd minél halkabban kisurrantam az irodából, vissza se nézve. Amint kiléptem, észrevettem, hogy Miss Stevens úgy bámul, mintha az irodában hagytam volna a szoknyám, majd fejével az iroda felé bökött.
Kopogtam, majd válasz nélkül beléptem a következő giccses terembe, ahol egy hasonló stílusú, bár kisebb íróasztal mögött egy idős hölgy üldögélt, és papírokat töltögetett.

„Az új diák…”

- Jó reggelt! Jasmine Williams vagyok – köszöntem mosolyogva. Anyutól azt tanultam, hogy mindig az első benyomás a legfontosabb.
- Jó reggelt Miss Williams, itt az órarendje, az iskola házirendje és az éves program a kirándulásokról, szünetekről, bálokról. – nyújtott egy egészkupac lapot maga elől. – Továbbá itt a szekrénykódja és a szekrény száma.
- Köszönöm – vettem át a lapokat, majd tanulmányozni kezdtem az órarendemet.
Mivel ma kedd volt, csak öt órát kellett végig szenvednem, vagyis már csak öt órát és húsz percet. Az első órám kémia lett volna. Mivel még nem volt dolgom elitiskolával, gyorsan átfutottam az órarendet, hogy ott is olyan borzalmas órák várnak rám, mint régebben, de kellemesen csalódtam. Az órarendem elég elviselhető volt. Miután befejeztem az órarendem tanulmányozását, visszatértem a jelenbe, és észrevettem, hogy még mindig az irodában állok, majd tanácstalanul a hölgyre néztem.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol lenne kémia órám?
- Oh, én feledékeny, a térképet elfelejtettem – szabadkozott, majd átnyújtott egy alaprajzot az iskoláról. – A kémiát Mr. Medina tartja a kémia előadóban, az első emeleten. – mutatott egy kis négyzetre a lapon.
- Rendben, köszönöm.
Azonnal szembetűnt, hogy két belső udvar található a suliban, egy hatalmas sportpálya az iskola mellett, egy óriási tornaterem és futópálya az erdőben.
- Köszönöm. – ismételtem magam, majd hozzátettem: - Viszontlátásra! – mosolyogtam, majd kiléptem az irodából.
Elhaladva Miss Stevens mellett, belehallgattam a fejébe:

„Kíváncsi vagyok, hogy az új diák meddig marad itt…”

Meg sem lepődtem, hogy nem fogadtak tárt karokkal, de azért ki érdemelnék egy kis bizalmat… Miután a titkárnőt, az igazgatónőt és Miss Stevens-t letudtam, a gyönyörű, vörös szőnyeggel borított lépcső felé vettem az irányt. A térkép alapján, az iskola alsószintjén az irodák, a könyvtár és az ebédlő volt és a két belsőudvar. Az első emeleten biológia, kémia, fizika és média előadók és egy nagy gyűlésterem. A második emeleten pedig matek, magyar és egyéb szaktantermek, illetve nyelvi laborok. Furcsa volt számomra, hogy nem volt külön osztályterem, de az iskola mindenki számára biztosított szekrényeket, így tulajdonképpen nem zavart. Miután nagyjából memorizáltam, hogy hogyan tudok eljutni az első órám helyszínére, megnéztem a kis cetlit, amit az iskolatitkár a kezembe nyomott a szekrénnyel kapcsolatban. Elmondhattam magamról, hogy a 667-es szekrény büszke tulajdonosa vagyok. A szekrényaz első emeleten volt, így felmentem egy emeletet, majd megkerestem a meglepő módon bordóra festett fém ajtóval rendelkezett. Kinyitottam a zárat és betettem a táskám. Kivettem a táskámból egy füzetet és visszazártam az ajtót. Miközben a kémia előadó felé már tervezgettem, hogy fogom feldíszíteni a szekrényem belsejét. Mondjuk, tehetnék bele egy turmixgépet, de akkor hova tenném a cuccaimat? Miközben ezen tanakodtam, megérkeztem az ajtó elé, amelyen a Kémia előadó – réztábla díszelgett. Mielőtt bekopogtam volna körbehallgattam.
„Komolyan nem értem, hogy miért hallgattam anyámra, és választottam a tanári hivatást…”
„Ma délután Aundria megint vásárolni akar menni, és persze Elissa teljes mértékben támogatja. Hogy miért ver engem a sors ilyen nővérekkel..?!”

Egy boszorkány. Pazar. Reménykedtem benne, hogy egy ideig, mondjuk egy fél napig még eltudok kerülni mindenkit, aki egy kicsit is természetfelettibb, mint egy csomag virágföld. Mielőtt ezen tovább gondolkodtam volna, inkább kopogtam és benyitottam a terembe.
- Jó napot! - köszöntem a tanárnak, majd anélkül, hogy az osztályra néztem volna, a tanári asztalhoz mentem, bár a többieket így sem úsztam meg.

„Nahát! Ennek a csajnak vannak lábai!” – csodálkoztam, hogy nem fütyült utánam.
„Egy vadász.” – jött az utolsó padsorból.

- Jó napot! – köszönt a tanár és félszegen vizslatott.
- Jasmine Williams vagyok, az új diák – mondtam és várakozóan tekintettem rá, hogy mikor ülhetek le végre valahova?
- Oh igen. Jasmine – próbálta memorizálni a nevem. – Nos, és Mr. Medina vagyok, éppen egy kísérlet közepén járunk, kérlek, foglalj helyet… nos – nézett körbe. – Az utolsó előtti padsorban, Miss Montgomery mellett. – intett egy szőkeség felé, aki bátorítóan mosolygott rám.
Egy szó nélkül az említett helyre ballagtam és helyet foglaltam a boszi mellett. A szőkeség érdeklődve fordult felém, pislogott kettőt, majd minden féle kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést:
- Te vadász vagy, ugye? – egy kissé meghökkentem, de a selymes kék szempár türelmetlenül vizslatott, így kinyögtem a választ.
- Igeen. – erre az egy szóra egy dühös fújtatást hallottam a hátam mögül, így hátrafordultam és egy csokoládébarna szempárral találtam magam szemben. A szemekhez tartozó arcon felragyogott egy gúnyos mosoly.

„Helló Jasmine, hogy van Anyu?”

Szinte tátott szájjal bámultam, majd mivel a csúfondáros vigyor csak nem akart eltűnni a képéről, így inkább visszafordultam és a padtársam játékát néztem a kémcsövekkel.
- Gondolom van már gyakorlatod.. – ejtettem el egy ártatlannak tűnő megjegyzést.
- Igen – nevette el magát. – Egy kicsi. Egyébként, Jade vagyok. – nyújtotta oda a jobb kezét.
- Jas – mosolyogtam rá én is.

„Máris lepacsiztál az egyik boszival?”

- Melyik vagy? – fordultam hátra és támaszkodtam meg a mögöttem lévő padon. – Logan, akit a farka irányít, vagy Declan, akit a seggrepacsi minden meccs után? – kérdeztem nyájasan.
- Wow. Neked aztán felvágták a nyelved – mosolyodott el. – Aaren tényleg nem túlzott. Csak vigyázz, nehogy összeakadjunk egy este – kacsintott.
Jade csak csendben dolgozott elől, de nem akartam magára hagyni, bunkóság lett volna, mert ellentétben a mögöttem ülő démonnal, kedves volt hozzám.
- Ne segítsek? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor egy sötét színű nyúlós anyagot csorgatott egy pohár vízbe.
- Jegyzetelj! – adta ki az utasítást, mire előkaptam a füzetem és írni kezdtem, amit diktált.
Szerencsémre még úgy öt perc lehetett hátra az órából, majd a csengő édes hangja kimenekített szorult helyzetemből. Felkászálódtam a helyemről, vetettem még egy pillantást a még ismeretlen Brightmore fivérre, majd távoztam. Meg sem lepődtem, hogy a hiperaktív barátnőm már az ajtó előtt vár rám. Köszönés helyett csak mellé léptem és meglengettem előtte a papírt.
- Véletlen, hogy összefutottam az egy démonnal kémián? És hogy Jade a padtársam?
- Nem, nem éppen. – vonta meg a vállát.
- Ugye úgy válogattad össze az óráimat, hogy minél – erősen el kellett gondolkodnom a jelzőn, hogy mi lenne a helyes, mert nem akartam valakit megbántani még akkor sem, ha az illetőnek szuperhallása van és a természetes ellenségem. Idegtépőbb? Borzalmasabb? Irritálóbb? - izgalmasabb legyen…? – tettem fel a kérdést, és még csak nem is reménykedtem a nemleges válaszban.
- Igen. – hajtotta le a fejét, mint egy bűnös kisgyerek. – Mérges vagy? – nézett rám hatalmas őzike szemekkel.
- Nem, csak szólhattál volna, hogy a golyóálló szoknyámat vegyem fel – forgattam meg a szemeimet. – Mi lesz a következő órád? – kérdeztem, miközben a saját órarendemet tanulmányoztam.
- Irodalom. – mondta, majd elvette az órarendem. – De nyugi, találkozunk még – kacsintott, majd eltűnt a tömegben, én pedig szembetaláltam magam a szekrényemmel.
Miután lecseréltem a füzetem, elindultam médiára, ami szerencsére ugyanazon az emeleten volt, mert így is nehezemre esett megtalálni a termet. Amint beléptem, szerencsére csak két diák volt a teremben és egy erősen kopaszodó, középmagas férfi.
- Jó napot! Jasmine Williams vagyok, új diák – léptem oda hozzá.
- Jó napot Miss Williams! Én Mr. Zegers vagyok, a média tanárod. Foglalj helyet, kérlek.
- Köszönöm. – mondtam, majd az utolsó padsorba ballagtam és leültem az ablak mellé.
Becsengetésre nagyjából mindenki megérkezett, mellettem senki sem ült, azt hittem ennyire mégsem vagyok ijesztő. Hála azoknak, akik már benn voltak, amikor bejöttem, így is mindenki rólam beszélt, vagy filozofált, ahelyett, hogy észre se vettek volna.

„Hmm,fincsi az új csaj, elvinném egy körre…”
„Azt hiszi, hogy bejön, illegeti itt magát ebben a rövid szoknyában és elvárja, hogy mindenki a nyálát csorgassa utána?!”

Tudtam, hogy ez a szoknya rossz ötlet lesz. Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom, hogy Raven öltöztessen fel. Mi vagyok én? Egy életnagyságú Barbie?!
Amikor Mr. Zegers gondolataiba lestem bele, meghűlt az ereimben a vér. Most komolyan?! Muszáj ezt?

„Na, akkor szeretnék többet megtudni az új tanulóról, és ha jól látom, ezzel nem csak én vagyok így…”

- Miss Williams, kérem! Tudna mondani magáról mondani pár dolgot? – nézett rám várakozóan.
- Hát persze – adtam meg magam, miközben felálltam. – Nos, Jasmine Williamsnek hívnak, eddig New Yorkban laktam, tegnap költöztem San Franciscóba, és máris bedobtak a mély vízbe – vontam vállat.
- Köszönjük – mosolyodott el a média tanár. Ezek szerint nem mindenki olyan besavanyodott itt, mint akikkel eddig találkoztam.
Épp hogy leültem, egy fekete hajú lány viharzott be a terembe.
- Örülök, hogy méltóztatik megjelenni Miss Condor.
- Elnézést tanár úr – hajtotta le a fejét, majd a hátsó sor felé tartott.

„Hmm. Egy új arc… méghozzá a helyemen! Hékás kislány, nem tanítottak jó modorra?”

- Helló! – köszöntem, amikor mellém ért.
Az illatáról egy valami jutott az eszembe: bővület. Egy szirén. Gondoltam, jobb, ha előre tisztázzuk a helyzetet, baj nem lehet belőle.
- Bocs, hogy a helyedre ültem. – súgtam oda neki, mikor lehuppant mellém.
A bosszús tekintet azonnal eltűnt az arcáról és a helyét a döbbenet, majd a felismerés vette át.

„Az új csaj egy vadász?! Akkor mégiscsak igazak a pletykák…”

- Állj! Ezt hallottad, ugye? – kapta a szája elé a kezét.
Elég volt egy bűnbánó pillantás, és az elméjét egy gyenge pajzs védte, amit, ha akartam volna, át tudtam volna törni, de nem akartam beférkőzni mindenki fejébe.
- Bocs. Nem csinálom többet. Nem akarok mindenki fejébe bele látni. – mondtam.
- Hála az égnek! – fújta ki a levegőt. – Egyébként, Tia vagyok. – költözött egy szemkápráztató mosoly az arcára.
- Tia? – kérdeztem meglepetten.
- Igazából Tiadalma, de azt utálom. – húzta el a száját.
- Jas. – mosolyogtam rá. – Igazából Jasmine, de ne hívj így.
Örültem, hogy végre valaki kedves velem, leszámítva Jadet, de Tia sokkal kedvesebbnek tűnt, és nem foglalkozott azzal, hogy vadász vagyok. Ezután az órára figyeltünk, mivel Mr. Zegers gondolatai cseppet sem voltak kedvesek az irányomba. Miután kicsengettek, tényleg úgy éreztem, hogy egy barátnőre leltem a személyében, így együtt indultunk el a következő óránkra. Raven nem várt rám úgy, mint egy órával azelőtt, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hisz, először is, nem kell egész nap rám vigyáznia, másodszor, tud vigyázni magára. Ha pedig mégsem, azt láttam volna. Miközben a szekrényem felé tartottunk, kiderült, hogy neki biológiája lesz, én pedig kilestem az órarendemből, hogy tesim. Miután ő elindult a következőórájára, átkoztam magam, hogy nincs semmim, amit felvehetnék tesire, de azért kinyitottam a szekrényem, hogy legalább a füzetem és a tollaimat letehessem. Amint kinyitottam a szekrényem, egy kis cetli szánkázott a földre.

Elfelejtettem a tesi cuccod. Nyugi, a te méreted, elugrottam érte második órán;) Majd találkozunk, Puszi, R

Elnézően megcsóváltam a fejem, majd magamhoz vettem a papírtáskát, amiben a felszerelésem volt és a térkép alapján megpróbáltam eligazodni, hogy merre is kéne mennem. A lap szerint a testnevelés öltözők a terem mellett voltak, ami pedig egy külön épületben. Mivel alig volt már időm, és még öltöznöm is kellett, gyorsan körül pillantottam és nyugtáztam, hogy senki nincs a folyosón, így mint az őrült – szó szerint – futottam lejjebb egy emeletet, ki a főkapun, megkerültem az épületet, majd csak a csarnok előtt fél méterrel lassítottam. Szívem szerint berohantam volna az öltözőbe, de tudtam, hogy még vannak bent. Besétáltam és a vizslató pillantásoktól eltekintve átvettem a fehér pólóm és a fekete, alig takaró rövidnadrágom?! Ezért meg fogom ölni Ravent. De sajnos be kellett adnom a derekam, semmi mást nem találtam a táskában, csak egy fekete hajgumit és egy fehér Adidas sportcipőt. Miután úgy döntöttem, hogy felesleges tovább bent maradnom, kiléptem az öltözőből, és elindultam a terem felé. Hallottam, hogy jön mögöttem valaki, de nem volt kedvem rájönni, hogy ki.
- Én láttam. – súgta a fülembe az az ember, akire a legkevésbé számítottam, majd ördögien elmosolyodott. – Tudod nem sok kellett hozzá, hogy beálljak fogónak – mért végig, majd besétált előttem a hatalmas csarnokba.
Fújtatva mentem utána, de sajnos semmivel sem tudtam visszavágni. Amint beértem a terembe, elkaptam Raven pillantását a bal oldali térfélen, de ő azonnal megijedt az én szikrázó tekintetemtől.
- Hű, te aztán pipa vagy a nadrág miatt – húzta el a száját.
- Mi? – néztem rá értetlenül, majd leesett. – Ja, nem. Aaren. – mondtam bosszúsan. - De a gatya miatt is számolunk majd – fenyegettem.
- Jól van! Gyerünk, bemelegítésnek egy erdei kör! – jött be az edző. – Új lány! – intett. – Gyere csak ide!
Nem tudtam, hogy mi a megalázóbb, a hangnem, ahogy beszélt velünk, az, hogy máris van egy új becenevem, vagy a túlságosan rövid nadrágom.
- Na, szépségem, a tornaterem mellett van a futóösvény. Próbálj nem eltévedni, fuss valakivel, akit ismersz. Mellesleg Stewart edző vagyok. – nyújtotta a kezét.
- Jasmine Williams. – ráztam vele kezet, de nem szívesen.
- Oké, akkor egy kör! Mehet! – mondta, majd sípolt egyet.
Mindenki megindult a kijárat felé. Én valahogy elvesztettem Meghant én Raven. Rajtuk kívül csak egy valakit ismertem, akit szívem szerint olyan messzire elkerültem, ahogy csak lehetséges. Mivel én indultam el utoljára, egyedül maradtam. Az edző a teremben maradt, és megalázónak tartottam volna visszamenni, így az egyetlen ösvényen elindultam az erdőbe. Rossz előérzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, de tovább futottam, amikor zajt hallottam magam mellől, majd valaki rám vetette magát a fák közül.
- Most van kedved játszani? – jött az önelégült hang a fejem fölül.
- Örömmel, úgyis olyan ütni való fejed van. – mondtam, majd úgy intéztam, hogy ő is a földre kerüljön.
- Aú. Cica, ne bánts – incselkedett.
- Ne hívj cicának, nem vagyok dorombolós hangulatban, léptem rá a jobb karjára.
Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert újra a földre kerültem, ő pedig fölém gördült.
- Ne ingerelj, attól csak még rosszabb leszek.
- Szerinted ez még lehetséges? – kérdeztem, miközben a karjai között vergődtem.
- Komolyan mondtam. Ugye nem akarod, hogy egy erdőben erőszakoljalak meg? – nézett rám tüzes pillantással.
Több sem kellett nekem. Egy kanos démon szorít a földhöz, akkor adjuk meg neki, amit akar – kellemetlenebb fájdalom formájában. Sikerült olyan pontosan céloznom, hogy amint meglendítettem a lában, már el is tűnt az akadályozó tényező és fel tudtam kelni.
- Muszáj állandóan ezt játszanod? – nyögött fájdalmában.
- Nem, de egyelőre ez az egyetlen gyenge pontod. – mondtam neki, majd futásnak eredtem, de sajnos nem jutottam messzebb húsz méternél.
- Ugye nem gondoltad, hogy ilyen könnyen eleresztelek? – kérdezte, miközben a csípőmön térdelt.
- Reménykedtem benne – mondtam, miközben a nyakát a térdeim közé szorítottam.
Azt hittem nyertem, mikor előre gördült, így ő került alulra, én pedig a fejénél térdeltem. – Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben engedtem a szorításon és felálltam, mert komolyan kifárasztott ez a kis külön edzés.
Ő is felállt, de mielőtt megszólalt volna, hátat fordított nekem, és mint a villám, hagyta el a terepet. Nem hagyhattam, hogy válasz nélkül hagyjon, így utána futottam. Egyenesen a tornaterem előtt kötöttünk ki, ahol már lassítanunk kellett. Hagytam, hogy bemenjen, majd fél perccel később én is csatlakoztam a többiekhez. Amint beléptem Raven csodálkozó pillantásával találtam magam szembe.

„Mégis mit csináltál a ruháddal?!”

Amint meghallottam, magamra néztem, és legalább olyan piros lettem, mint egy stoptábla. A fehér pólómon barna foltok éktelenkedtek, illetve az oldalánál még egy kicsit ki is szakadt. Riadtan pillantottam körbe, de nem volt szerencsém, mindenki engem bámult.
- Örülök, hogy csatlakozott hozzánk Miss Williams! Látom jó kísérőt választott magának – mondta elismerően. – De ha kérhetném, a privát edzéseiket ne testnevelés óra alatt tartsák!

„Ha néhány évvel idősebb lenne, én is tartanék neki edzést…”

Fantasztikus, már csak ez hiányzott. Egy kanos démon és egy perverz testnevelés tanár. Mi jön még? Egy szatír biológia tanár?!

5.Meglepetés -1.rész

2010-12-30T10:57:00.000+01:00

Sziasztok! Idén ez az utolsó fejezet, és ez úton szeretnék mindenkinek nagyon boldog új évet kívánni! (És egy nagyon jó szilveszteri bulit;))

5.fejezet

Besötétedett, mire lányokhoz méltóan kitárgyaltunk mindenkit, és Raven betekintést engedett az emlékeibe, hogy tudjam, hogy kiről is van szó. Bár eltekintettem volna a házibuliktól, ahol személy szerint tudtam, hogy ki mennyire volt illuminált állapotban, és mit evett az ominózus buli előtt. Mikor kinéztem az ablakon, pont azzal a faággal találtam szembe magam, ahol Aaren csücsült még kora reggel, így az égető problémáim újra rám találtak.
- És akkor Adam és Lucy…
- Rav! – kalimpált a szeme előtt.
- Igen?
- Elhiszem, hogy csodás emlékeket őröl a gimis éveidből, de nincs nekünk egy sürgősebb dolgunk? – néztem jelentőségteljesen.
- Mi? Oh! Igen. Meghan nem sokára haza ér, Matt pedig fürdik. Nyugi. – mosolyodott el. A tekintetében volt valami biztonságot adó, és ez megnyugtatott.
A beszélgetés fonala megszakadt, így jobbnak láttuk lemenni a nappaliba, ahol Andrew olvasott egy igen vaskos könyvet éppen.
- Mi az, bemagolod a szótárat? – vigyorogtam rá, amikor megláttam a kezében a latin szótárt.
- Nem, csak tudod ahhoz, hogy valaki benn maradjon a nyamvadt orvosi egyetemen, nemcsak hogy állati belső szervekben kell turkálnia, de tudnod kell, hogy mit jelent a… - belelesett a könyvbe - Bos primigenius indicus. – mondta büszkén.
- Hogy, hogy kell mondani a zebut? Hátha valaha is szükséged lesz zebu vérre? – vontam fel a szemöldököm, miután villámgyorsan kivettem a könyvet a kezéből.
Andrew csak hápogott egy sort, majd sértődötten visszavonult a szobájába.
- Ne duzzogj morci! Egész jó a kiejtésed – nevettem el magam, de a vidámságot a korgó gyomrom szakította félbe.
- Jas, ettél ma egyáltalán valamit? – kérdezte az épp betoppanó Meghan.
- Nem Anyu, épp most terveztem. – mondtam gúnyos hanghordozással.
- Pizza? – kérdezte, miközben ledobta magát a kanapéra.
- Oké! – vágta rá Raven és már tárcsázott is. Miközben várt, hogy felvegyék a rendelést, eltartotta a mobilt a fülétől, és érdeklődve körbepillantott. – Ki, milyen pizzát kér?
- Duplasajtos, sonkás, pepperonis! – vágtam rá azonnal.
- Vegetáriánus. – mondta Meghan, mire én csak kérdőn rápillantottam, ő pedig legyintett.

„Majd később elmagyarázom.”

- Bolognai – hallottam meg Andrew hangját, aki még mindig a szobájában bújta a… nos, már nem a szótárt.
- És Mattnek? – kérdeztem.
- Négy évszak! – szólt egyszerre a két nővér.
- Jó napot! Szeretnék egy bolognai, egy négy évszak… - sorolta Raven, miközben átment a konyhába.
- Pizzát rendelünk? Kérdezte az immár friss és üde Matt a lépcső aljáról.
- Aha – mosolyogtam. Már a nyál is összefutott a számban, ahogy magam elé képzeltem az ínycsiklandozó, sajtos pizzát. A pizzáról jut eszembe! – Meghan, mióta vagy vegetáriánus?
- Nem vagyok. – mosolygott.
- Akkor miért…?
- Csak ultrahyperszuper- egészségesen étkezik. – mondta Matt, aki a fotelem karfáján foglalt helyet.
- Na, a pizzák itt lesznek… Meghan? Jas?
- Fél órán belül – mondtuk egyszerre.
- Pazar. Na, Jasnek lenne egy-két kérdése, amíg éhezünk… - vezette fel Raven a témát.
- Igen, nos, Andrew, lecsámpáznál, kérlek? A Playboyod megvár. – motyogtam magam elé, de ez is elég volt, hogy egy időben halljam unokabátyám méltatlankodó gondolatait és a többiek hangos nevetését.

„Ezt még visszakapod Jas Williams!” – fenyegetett, és sajnos komolyan szándék volt mögötte. Jobb, ha meghúzom magam.

Miután Andrew is megérkezett a következő másodpercben, már épp összeszedtem a gondolataimat és mély levegőt vettem, amikor Raven felpattant a kanapéról.
- Menjünk inkább az étkezőbe! – az ötletre mindenki feltápászkodott, én pedig dühösen fújtattam. Már majdnem belekezdtem…
Nem meglepő módon Andrew ült az asztalfőt jelentő fehér párnázott székre. A bal és a jobb oldalára Raven és Meghan, én pedig Mattel szemben, Raven mellett foglaltam helyet.
- Nos, a reggeli információitokkal lenne kapcsolatban. Az ereklyékkel.
Az utolsó szóra Meghan elméje olyan gyorsan zárult be, hogy rákaptam a szemem, de ő csak szigorúan meredt maga elé, amit nem tudtam mire vélni, de úgy döntöttem, majd később foglalkozom vele.
- Mit szeretnél tudni?
- Nem sokat tudok az ereklyékről. Még egy számomra borzalmas éjszakán hallottam róluk, akkor is csak homályosan, és a túlélés fontosabb volt, mint az ősi kacatok. – Andrew felszisszent, és szánakozva nézett rám.

„Láttad, igaz?”
„Igen.”

- Sajnálom. – sütötte le a szemét.
- Semmi gond – mosolyodtam el.
- Miről van szó? – kérdezte gyanakodva a kis energiatündér mellettem. – Már megint miről tárgyaltok?
- Csak életem legrosszabb éjszakájáról. – vontam meg a vállam lazán, miközben belül milliárdnyi kis szúrást éreztem a szívem körül.

„Most inkább mássz ki innen!”
„Bocsi.”

- Mit tudsz róluk? – dőlt az asztalra Meghan.
- Csak annyit, hogy a vadászok és a démonok között az ereklyék miatt robbant ki a háború, és hogy az összes ereklye tulajdonosa isteni hatalommal bír majd.
- Igen. Az ereklyék a görög mítoszokban szereplő istenek, félistenek személyes tárgyai, mint Pandora szelencéje, Heléné nyaklánca.
- Ezzel kapcsolatban is lennének kérdéseim. Reggel azt mondtátok, a láda, amit Susan hagyott rám, Pandora szelencéje. Honnan veszitek? Miért vagytok ennyire biztosak benne?
- Először is, mert tudtuk, hogy nálad van – mosolyodott el Matt. – Másodszor, mert az ereklyéknek különleges kisugárzásuk van. Én érzem őket. Olyan, mintha a félistenek lelkének egy darabja a tárgyban lakozna.
- Mint a nyakláncom és a vadászok lelke.
- Igen, az Artemisz medálja.
- Ez most komoly?! – hüledeztem. – Akkor minden igaz az ereklyékről? Artemisz miatt hallom Anyuékat?
- Hogy mit csinálsz? – kérdezte Andrew.
- Ma reggel, amikor Aaren és Delilah sarokba szorítottak, Anyu hangját hallottam, hogy mit kell tennem, hogy mi a gyenge pontjuk. Így sikerült kiszabadulnom – vontam vállat újra. – Azt hittem, ez normális.
- Mi, hogy egy nyaklánc utasítgat? Mint a Harry Potterben a Teszlek Süveg? – Matt úgy nézett rám, mint egy eszelősre.
- Én már semmin sem lepődök meg – nézett maga elé Raven.
- Hány ereklye van? – pillantottam Andrewra, de a választ nem a várt irányból kaptam.
- Mi sem tudjuk pontosan. Valószínűleg elég sok. Minél több van, annál nehezebb megtartani őket. – nézett a szemembe Meghan.
- Hogy érted?
- Minél több van a birtokodban, annál több ellenséget vonz. Démonokat, vérfarkasokat, hataloméhes és kapzsi embereket.
- Oké, ha nálam van két ereklye, nektek mennyi van?
- Három. Heléné nyaklánca, ez a legfontosabb, Orpheus lantja, és egy fiola a Sztüx folyó vízéből.
- Honnan tudjátok, hogy nem közönséges csapvíz? – vontam fel a szemöldököm.
Úgy néztek rám, mint aki meghibbant. Matt fejében az is megfordult, hogy gyorsan be kéne szerezniük egy kényszerzubbonyt. Furcsa volt nekik, hogy nem iszom minden szavukat, és kételkedem az ereklyékben. A szent tárgyakban, amire minden vadásznak fel kellene tennie az életét.
- Mint már mondtam, érződik rajta, hogy nem közönséges tárgy – Matt úgy tagolta a szavakat, mintha egy négy éveshez beszélne.
- Miért Heléné nyaklánca a legfontosabb? – kérdeztem a következő kérdésem.
- A jóslatok miatt.
Erre a kijelentésre derengeni kezdett valami, ugyanabból az éjszakából:

’- A nyakláncon két jóslat van. Az egyik, hogy mi történik azzal, aki a hatalmakat hordozó ereklyék birtokában a van, a másik pedig arról, ki méltó erre a sorsra.
- Még egyik jóslatot sem tudod. Csak reméled, hogy te vagy az a személy. ’

- És sikerült rájönni, hogy mit jelentenek a jóslatok?
- Sajnos nem – húzta el a száját a „családfő”. – Ógörögül vannak, és amíg nem magunktól nem jövünk rá, rejtély marad.
- A boszik tudnak ógörögül, nem? Gyakorlatilag munkaköri előírás… - gondolkodtam hangosan.
- És te rábíznád az egyik kulcs ereklyét egy boszorkányra, akiknek a fő-döntéshozója Delilah kis pincsikutyája?! – Meghant még sosem láttam így kikelni magából.
Szerencsére a fejmosásomnak a csengő vetett véget, én pedig suhantam, – szó szerint – hogy ajtót nyithassak a futárnak. Kifizettem őt az előszobában, a komódon tárolt aprópénzből, majd bevittem az illatos dobozokat az étkezőbe, és a tornyot leraktam az asztalra. A Wilmer testvérek úgy vetették rá magukat a pizzára, mint farkasok a vérző tetemre. A véres hasonlat után csak elnézően megcsóváltam a fejem, majd én is lakmározni kezdtem a finomságból.
- Hmm. Ez isteni! – nyögtem.
- Az! San Francisco legjobb pizzériája – helyeselt Matt.
Mindenki csendben falatozott. Én lettem kész leghamarabb, de, mivel nem tudtam, hogy a többiek akarnak-e még valamit a gyorskaján kívül, csendben üldögéltem a helyemen és a mai napot emésztettem. A nyakamban lóg Artemisz, a vadászat görög istennőjének a lánca, benne anyám, a dédnagyanyám, és még az isten se tudja, hányadik üknagyanyám lelkével. A nyaklánc utasítást ad, ha veszélyben vagyok, mint reggel. Itt egy olyan démon lenne a partnerem, amit a többiek nem tudtak legyőzni, és egy suliba fogok járni a Brightmore porontyokkal is. Holnaptól kezdve új suli, új ellenfelek és új élet, hacsak apám haza nem visz a jövő hét elején.
Merengésemet egy hatalmas ásítás törte meg, mire mindenki rám kapta a fejét.
- Azt hiszem, én elteszem magam holnapra, ha nem gond. – álltam fel az asztaltól.
- Nem, dehogy – legyintett Andrew. – Jó pihenést!
- Köszönöm – mosolyodtam el bágyadtan.
- Nyugodtan használd a fürdőmet, a tied még nincs kész – mondta kedvesen Raven.
- Rendben, köszönöm. – már épp kezdtem volna felvonszolni magam a lépcsőn, amikor eszembe jutott valami, de úgy döntöttem, ráér később is. A legfontosabb egy forró zuhany.
Felbotorkáltam a harmadik emeletre, valahogy nem volt energiám a rohangáláshoz, nem tudom Raven hogy csinálja. A bőröndömből kivettem egy ujjatlan toppot és egy rövidnadrágot, a neszesszeremet, majd lecsoszogtam egy emeletet. Nem kopogtam az ajtón, azt hittem, a szoba üres, de nagy meglepetésem az ágy közepén ott feküdt Raven és bámulta az ággyal szemközti plazma TV-t.
- Menj nyugodtan, megvárlak. Kikészítettem neked két törölközőt. – mosolygott, majd visszafordult az óriás kivetítő felé.
A fürdőben majdnem elcsábultam egy hosszú fürdőre, de az agyam tiltakozott, minél hamarabb ágyba akartam kerülni, plusz még Raven is fürdeni akart, így beálltam a zuhany alá, majd szinte forró vizet kezdtem folyatni magamra. Egy finom, parfümös illatú, márkás tusfürdőt használtam, kókusz illatú samponnal. Kétszer megmostam a hajam, miközben az izmaim elernyedtek a forró víz alatt. Amikor tisztának nyilvánítottam magam, magam köré csavartam egy fehér törölközőt, majd a hajamra még egyet, és a mosdó felé vettem az irányt. Egy kicsit hátra hőköltem, amikor megláttam a tükörképem a párás tükörben, de nem volt olyan vészes, mint amilyennek lennie kellett volna egy normális embernél. A lila duzzanatból már csak véraláfutás maradt, és az is csak az arcom jobb oldalán. Hidegvízzel megmostam az arcom, fogat mostam, majd jobbnak láttam készíteni egy hűs borogatást éjszakára. Végül összeszedtem a cuccaimat és a hideg borogatással a kezemben kisétáltam Ravenhez.
- Raven! Csak egy dolgot akarok kérdezni. Mára azt hiszem, ennyi elég volt, de mikor kezdtétek felújítani az emeletet?
- Csak pár napja. Miért?
- Mert már majdnem kész vagytok.
- Igen. Nyugi, holnapra kész lesz. – kacsintott, majd beszáguldott oda, ahonnan én épp csak kivonszoltam magam.
Miután felértem a harmadikra, már épp csak annyi erőm volt, hogy kinyissam az ajtót, levessem magam az ágyra, és az arcomra terítsem a jéghideg borogatást, remélve a legjobbakat és a hosszú és mély álmot. Nagyot tévedtem. Reggel, amikor Raven az ágyamban ugrált, úgy éreztem, alig aludtam fél percet. Olyan gyűröttnek éreztem magam, mint egy papírsárkány, amin végig ment az ötödik osztály. Miközben bambán pislogtam és egy órát kerestem, ami betájol engem időben, Raven csak szakadatlanul ugrált felettem és szajkózta a buzdító szavakat:
- Gyerünk! Felkelni! Első nap! Mozgás! – olyan volt, mint egy idegesítő, életnagyságú, lelőhetetlen vekker.
- Rav, akkor is hallok, ha nem üvöltesz a fülembe – néztem fel rá, az egyik szememmel, amit ki tudtam nyitni. – Hány óra van?
- Fél nyolc, úgyhogy mozgás! Egy óra múlva suli.
- Még egy óra?! Akkor hadd aludjak még legalább ötven percet! – húztam a fejemre a takaróm.
- Jasmine Williams! Vagy azonnal kikelsz az ágyadból, vagy egy hétig nem iszol kávét! – fenyegetett.
Ha valamivel, akkor a koffein adagommal be lehetett húzni a csőbe.
- Úgysem mered! – sandítottam rá a takaró alól.
- Nem-e? Ezt nézd! – lóbálta meg előttem a kávésdobozt, majd egy pillanat múlva már sehol sem volt.
- Jó, rendben. Nyertél! – adtam meg magam, és kikászálódtam az ágyból.
Az összes sejtem sóvárgott még legalább néhány óra alvásért, de az agyam már kávéhiányos-üzemmódba kapcsolt, és a lábaim szinte öntudatlanul vittek le a konyhába, ahol egy J betűs bögre várt rám a pulton, csordultig tele feketekávéval. Mellette egy porcelán tej kiöntő és cukorszóró. Amint lehuppantam az egyik bárszékre, magam elé húztam a csodát, és a számszélét nyalogatva kortyoltam bele.
- Na, ugye mégis megérte felkelni? – ült le mellém Miss Duracell nyuszi.
- Ezért bármit! – nyögtem két korty között.
Fél perccel később már az üres bögrét tettem be a mosogatógépbe, és újult energiával futottam fel a vendégszobába. Újra magamhoz vettem a neszesszeremet és leszáguldottam Ravenhez, aki épp a fürdőben volt, így bekopogtam, hogy akkor inkább megyek felöltözni. Még meg sem fordultam, amikor Raven a habos fogkeféjével a kezében szigorúan meredt rám, miközben elállta az utat.
- Ne merészeld! – mondta síri hangon.
- Mit? Felöltözni? – kérdeztem megrökönyödve.
- Első nap, hadd válasszak én ruhát! Légy szíves! – könyörgött.
- Felejtsd el! – és felszaladtam a szobámba, bezártam az ajtót, és könyörögtem egy kis előnyért. Szerencsére épp elég időm volt, hogy magamra kapjam a halálfejes pólóm és a vajszínű nadrágom. Kiegészítőkre alig volt időm, mert a Raven hurrikán szinte ajtóstól rontotta a szobába.

- Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elengedlek így?!
- Igenis Anyu! – duzzogtam. – Akkor átöltözöm – villantottam rá egy címlap mosolyt.
- Húsz másodpercet kapsz! – mondta komolyan, majd kifordult a szobából. Még így is hallottam, ahogy dobol a lábával és számolja a másodperceket.
Gyorsan átvettem a pólóm, kicseréltem a kiegészítőket, majd kinyitottam az ajtót.

- Szó se lehet róla! Hány éves vagy? Kilenc?
- Miért? – kérdeztem morcosan.
- Minnie egér? – úgy nézett rám, mint egy ütődöttre. – Na, gyerünk, azt veszed fel, amit én mondtam, vagy pucéran viszlek suliba.
Megfontolandónak tartottam az ötletet, de féltem, hogy talán Logan Brightmore még a parkolóban elkap, úgyhogy duzzogva, trappolva és morogva, minden módon tiltakozva a módszer ellen, lementem a lépcsőn és karba tett kézzel megálltam a szoba közepén.
- Mit akarsz rám aggatni? – kérdeztem tőle.
- Nyugi, nem lesz olyan vészes, majd belépett a gardróbjába, engem pedig kinn hagyott.
Nem telet bele két percbe, és egy teljes öltözettel jelent meg előttem. A bal kezében tartott egy vajszínű miniszoknya, egy sötétszürke ujjatlan top, egy fekete öv, egy fekete táska és egy a szoknyával színben harmonizáló magassarkút, aminek még a látványára is megrémültem. A jobb kezében egy óarany színű baglyos fülbevalót és egy vajszínű szív alakú gyűrűt, néhány ezüst és fekete karkötővel.

- Te be vagy lőve? Én ezeket tuti nem fogom felvenni!
- Ez, vagy az Éva kosztüm. Választhatsz. – vonta meg a vállát.
- Jó, legyen! – adtam be a derekam. Logan még mindig nagy veszély volt, hogy a közszemérem-sértési vádról ne is beszéljek. – De ehhez ne szokj hozzá! – vettem át tőle a ruhadarabokat.
Fantasztikus. Úgy fogok kinézni, mint valami plasztik barbi. Miért kell combközépig érő szoknyában és hét centis halálcsapdákban suliba járnom? Mégis mi olyan rossz egy laza felsőt és egy farmeren?

„Szerintem csini leszel.”
„Kifelé!”
„Bocsi. De tudod, hogy még egy bosszú jár a tegnapiért…”
„Ne fenyegess! Nem vagyok jó állapotban, látod mit adott rám a húgod?!”
„Jól nézel ki, ne aggódj!”
„Kösz. Ez jól esett.”

Tényleg így gondoltam. Nem volt dolgom egy pasival se, közel két éve, így jól esett a bók. Mosolyogva ballagtam le a konyhába, ahol fincsi croissantok várták, hogy jól lakassanak.
- Csokisat, vagy lekvárosat? – kérdezte Meghan.
- Csokisat, köszönöm – ültem le mellé.
- Csinos vagy – dicsért meg.
- A nővéred műve- húztam el a szám. – Te is jól nézel ki – mértem végig.
Rajta egy fehér muszlin felső volt egy világos színű sorttal, arany ékszerekkel és fehér szandállal.
- Téged miért nem kínoz?
- Mert nekem van saját gardróbom – mosolygott elnézően.
- Na, kész vagytok? – kérdezte Raven a lépcső aljáról.
- Lenyelhetem a reggelim?
- Ha nem akarsz elkésni, akkor inkább ne.
Inkább gyorsan lenyeltem és megküzdöttem a fulladással, miközben magamhoz vettem a táskám és elindultam a bejárati ajtó felé.
- Vezethetek? – csillant fel a szemem, miközben eszembe jutott a tegnap reggeli vitájuk.
- Háát – húzta el a száját Meghan, ami rögtön elvette a kedvem, és ez azt hiszem az arcomon is meglátszott.
- Persze! – vágta rá nővére, amiért hálás voltam neki.
- Ha balesetet szenvedünk, előre is sajnálom. – motyogtam, bár biztos voltam benne, hogy ez esélytelen, mivel szinte maximumos pontszámmal mentem át a KRESZ teszten, illetve villámgyors reflexekkel rendelkezem. És ha ez nem lenne elég, a nyaklánc biztos adna valami megoldást, ha esetleg vészesen a szakadék felé közelednénk.
Negyed kilenc volt, mire mindhárman összeszedtük magunkat, és beültünk a kocsiba. A lányoknak egy gyönyörű Lexusa volt, bőrülésekkel és automata váltóval. Élmény volt azt a kocsit vezetni. Nagyjából öt perc alatt a suli parkolójába értünk, ahol mindenki, aki mellett elhaladtam, kíváncsian pillantgatott a kocsi után. Fantasztikus. Egy gyönyörű nap elé nézek, ahol mindenki mikroszkóppal fogja vizsgálgatni minden porcikám.
Egyetlen parkolóhelyet találtam csak a diákok részlegében, méghozzá a parkoló egyik sarkában. Néhány kocsival arrébb egy fekete Mercedes parkolt, a Brightmore testvérekkel szegélyezve, akik olyan meredten és jegesen bámulták a Lexust, hogy még a fémen keresztül is éreztem a bizsergést…

4.Új ismeretek -2.rész

2010-12-27T22:04:00.000+01:00

4.fejezet - Új ismeretek

2.rész

- Gyere velem! – ragadott karon és húzott fel a fotelből.

Amilyen gyorsan csak tudtunk, felszáguldottunk az első emeletre. A ház ahhoz képest, hogy csak négyen, vagyis már öten lakták, számomra először túl nagy volt. Majd rájöttem, hogy miért laknak a Wilmer testvérek háromemeletes házban. Az alsó szinten helyezkedett el a modern konyha, a nappali és az óriási étkező. Az első szinten a srácok laktak, mindkét fiúnak külön fürdője és gardróbja volt, így érthető, hogy elfoglaltak egy emeletet. A két szoba között helyezkedett el egy vendégszoba. A szoba tulajdonképpen egész szép volt, a falakon a bézs illetve a fehér árnyalatai uralkodtak, a berendezésben pedig ugyanezek a színek és a fűzöld keveréke köszönt vissza. Amikor beléptem, megnyugodtam, hála a zöldszínnek, viszont egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor a díszítésre néztem. Az ágy fölött meztelen női testeket ábrázoló képek voltak. Valószínűleg kívülről is látszott, hogy meghökkentem, mert Raven mosolyogva beszélt hozzám.

- A szoba a srácok haverjainak lett tervezve, nyugi, te másik szobát kapsz, hacsak nem akarsz két ekkora csődör között lakni. – a mondat végére nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés.

- Inkább passzolom, kösz – feleltem én is vidáman.

- Reméltem, hogy ezt mondod, mert még van mit megmutatnom – kacsintott.

- Ajjaj… - nyögtem, miközben kihúzott a srácok vendégszobájából.

Miközben a lépcsőn baktattunk felfelé, azt magyarázta, hogy ő és Meghan laknak a második emeleten.

- Fura, pedig azt hittem, hogy nektek külön emeletetek van, hisz lemerem fogadni, hogy a srácok birodalma csak töredéke a tiéteknek.

- Iiigen. – pirult el. – De most nem ez számít, hanem ez! – nyitott ki előttem egy ajtót a folyosó közepén, gondolom a következő vendégszobát.

Kiábrándultan huppantam le a szoba falára tolt egyik rózsaszín ágyra. Igen, rózsaszín, és ami a legkiábrándítóbb, hogy az egész szoba ezzel a színnel tisztelgett a Disney hercegnők előtt. Raven kuncogva pakolta le a csomagjaimat, miközben az arcomat fürkészte.

- Kinek rendeztétek ezt be? Egy csapat hat éves kislánynak?!

- Ne rám nézz - kuncogott tovább. - Ezt a szobát Meghan tervezte.

- Jellemző. És mi a következő lépés? Kinyitom a gardróbot, és szembe találom magam egy rózsaszín hercegnőruhával?

- Nem, nem hiszem – kacagott tovább.

- Örülök, hogy ilyen vicces a nyomorom – mosolyodtam el én is a mondat végére.

- Komolyan olyan borzalmas? – lesett ki a pillái alól.

- Szerinted? – kérdeztem, és próbáltam minél szenvedőbb arcot vágni.

- Mert, van más megoldás is… - gondolkodott el.

Még mindig az agyamra ment, hogy csak akkor hallhattam őket, ha ők akarták. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ezért a jövőben még hálát fogok rebegni a fentieknek.

- Most őszintén, hány vendégszobátok van? Vagy hány kempingágyatok, hogy ennyi megoldást találsz arra, hogy hol aludjak? – tettem csípőre a kezem.

- Mondjuk úgy, hogy előre felkészültünk. – mosolygott sejtelmesen.

Az ereimben meghűlt a vér. Női testekkel díszített szoba, hercegnő birodalom, mi a következő? Kínzókamra? – gondolkodtam, miközben elértük a legfelső szintet. Nagy meglepetésemre az egész emelet műanyag fóliákkal és karton dobozokkal volt borítva. Kérdő tekintetemre Raven csak megrázta a fejét és tovább húzott a folyosó végéhez, az egyetlen ajtóhoz, amin nem volt műanyag fólia.

- Tessék. Ez az utolsó megoldás. – tárta ki előttem az ajtót.

A szoba, amibe beléptem a barna és a lila árnyalataiban úszott. A falak mintha melegséget árasztottak volna magukból. Nem voltak sem pucér női testek, se egy csepp rózsaszína szobában. Boldogan vetettem le magam az ágyra és öleltem magamhoz a sárga és lila mintás díszpárnát.

- Akkor tetszik? – kérdezte félénken.

- Imádom!

- Reméltem, hogy ezt mondod, mert amíg nincs kész a szobád, itt fogsz lakni, hacsak nem megyünk el venni egy kemping ágyat… - gondolkodott el.

- Ugye csak viccelsz?

- Úgy nézek ki? – huppant le mellém.

- Az emelet nekem készül?

- Nem, az öreganyámnak. Hát persze! Mégis mit gondoltál? Nekünk szinte saját emeletünk van, te meg kapsz egy ágyat? – olyan mérges arcot vágott, hogy jobbnak láttam meghúzni magam.

- Köszönöm! – borultam a nyakába, de az ölelkezés közben eszembe jutott egy „kisebb” probléma.

- Mi lesz, ha apu mégis haza visz?

- Erre nem vennék mérget. Meg fogjuk győzni, hidd el.

- Meghannek látomása volt, vagy csak ilyen jól blöffölsz?

- Most blöff. Te sem láttál semmit?

- Még nem. Szerintem majd akkor, amikor szemtől szemben állunk, minden megvilágosodik majd. – legalábbis remélem.

- Na, mit gondolsz a szobáról? – pillantott körbe.

- Tökéletes. Ha jól gondolom, a te műved. – mosolyogtam rá.

- Ennyire látszik? – pirult el.

- Abszolút a te stílusod. Erről jut eszembe, ideje lenne benéznem a te szobádba is. – húztam fel az ágyról és már rohantam is Raven birodalma felé.

A szoba ajtajában hirtelen megtorpantam és bizonytalanul hátrapillantottam barátnőmre.

- Ugye nem kell attól tartanom, hogy egy meztelen pasi vár az ágyhpz kötözve, hogy visszatérjen az úrnője? – vigyorogtam a képébe.

- Menj már! – kacagott és szinte belökött az ajtón.

Egy pillanatig csak ámultam, hiszen szinte tapintani lehetett a vibrálást a szobában. Azt a fajta kisugárzást, amit Raven is sugárzott magából minden percben. A sejtelmes vibrálást, ami ott lakozott a bőre alatt, ez az érzés csak erősödött, minél jobban szemügyre vettem a berendezést. A falak püspöklila színben tündököltek, míg a padló fehér perzsaszőnyeggel volt lefedve. A ház erdőre néző oldalán két hatalmas ablak volt, amelyet földig érő brokát függönyök kereteztek. Az ablakok alatt egy tört fehér színű asztal állt, faragott lábakkal és egy hasonló székkel, melynek a huzata harmonizált a szobával. Az ágy és az asztal között egy tört fehér, indamintás öltöző paraván volt összehajtogatva és a falnak támasztva. A hatalmas franciaágyon világos ágynemű díszelgett, a tetején sötétlila takaróval. A díszpárnák is ebben a két színben játszottak. A nagy bámészkodásban le kellett ülnöm az ágyra, hogy még tüzetesebben szemügyre vegyem, amikor a szemem megakadt két ajtón. Az egyik az ágy ablakfelőli oldalán volt, közvetlenül az összehajtott paraván mellett, míg a másik az ágy másik oldalán, az éjjeliszekrénytől és a szobaajtótál nem messze.

- Szabad? – néztem rá reménykedve.

- Még szép – kacsintott.

Először az ajtóhoz közelebbivel próbálkoztam. Mikor beléptem, az állam hangosan koppant a földön. Ennyi ruhát még egy több emeletes butikban sem láttam. Minden színű és szabású ruhára találtam legalább kettőt. A szoba közepén egy kanapé helyezkedett el, ahonnan belátás nyílt az egész kollekcióra. A gardrób – vagy raktár- falát fehér szőrös tapéta borította, a padlót pedig hasonló, csak sötétlila színű szőnyeg.

- Ne mondd, hogy ez csak a tied… - néztem rá fenyegetően.

„Nem mondom.” – hallottam meg őt a fejemben, de nem élvezhettem sokáig, mert rögtön visszazárta az elméjét.

- Ez hihetetlen! Most már komolyan kíváncsi vagyok, mi van a másik ajtó mögött. Vagy ez csak az őszi-téli ruhatárad? – kérdeztem, miközben elmentem az ágy előtt, és rávetettem magam a kilincsre.

Szinte feltéptem az ajtót, hogy szembetalálhassam magam Raven fürdőjével. A szoba sötétlilában pompázott, fekete és fehér dísztárgyak szépítették a helységet. Úgy éreztem magam, mintha a Hotel Hilton elnöki lakosztályának fürdőjében járnék.

- Ugye jól gondolom, hogy a sötétlila a kedvenc színed? – mosolyogtam rá.

- Talált! – mosolygott ő is, és megölelt.

Hirtelen nem tudtam mire vélni, de nagyon jól esett. Arcomat belefúrtam sötétbarna hajába, és kezdtem úgy érezni, hogy végre itthon vagyok. Fél perc után elengedett és a karomnál fogva nyomott le az ágyra ismét.

- Na, mit gondolsz?

- Fantasztikus. Annyira téged tükröz! – és az az átkozott vigyor csak nem akart lehervadni az arcomról, ahogy néztem a kis energia bombát. Hiába néznek ki ugyanúgy, annyira különböznek Meghannel, és ezt nem hagyhattam szó nélkül.

- Hogy lehet, hogy ennyire hasonlítotok, és nem is lehetnétek különbözőbbek?

-Hát igen – sütötte le a szemét – Meghan mindig is alaposabb volt, megfontoltabb, és azt hiszem, felelősségteljesebb is. – mondta, miközben felkeltem az ágyról és az ággyal szemközti táblát olvastam.

Az élet nem a viharról és túlélésről szól. Hanem arról, hogy táncoljunk, még a vihar közepén is.

- Szép idézet – néztem rá.

- Ez a másik. Neki ugyanez az idézet van a szobájában, csak épp fordítva. – láttam rajta, hogy a téma elszomorítja, így inkább más irányba tereltem a beszélgetést.

- Egyébként, mond csak,a többiek hol vannak? – mivel már délután négy felé járt az idő.

- Matt foci edzésen, Meghan… nos, gondolom épp az egyik tanácson kopogtatja a hülye kalapácsát, vagy a könyvtárban gubbaszt.

- Mindent feláldoz a suliért? A szabadidejét? A magánéletét?

- Mindent. – bólintott egyetértően. – Kivéve a vadászatot.

- Oké, nem tudom, hogy a két égető kérdés közül melyikre kérdezzek rá hamarabb… - bizonytalanodtam el.

- És mik lennének azok? – húzogatta kihívóan a szemöldökét.

- A suli, vagy ez az állítólagos ereklyevadászat.

- Uhh. Azt hiszem, kezdjük az elsővel, a második témánál jobb, ha a többiek is jelen vannak. Főleg Andrew.

- Mihez kellek? – kukkantott be az ajtón, gondolom, mivel meghallotta a nevét.

- Hogy segíts kiválasztani a tangám – forgatta meg a szemét Rav. – Na, tűnés! – dobta fejbe egy díszpárnával, vagyis majdnem, talált volna, ha Andrew nem húzza el gyorsan a csíkot.

- Szóval a suli. Mit kéne tudnom? Mégis hány ellenségem jár majd oda?

- Nagyjából az összes. Egyébként az Abraham Lincoln olyan int az összes többi amerikai középsuli, pompon csapattal, végzős bállal, klikkekkel, némi természetfelettivel megspékelve.

- Oké. Akkor pontosan kik azok, akikkel még véletlenül sem akarnék közelebbi ismeretségbe kerülni?

- Hát, Brightmorék mind oda járnak, leszámítva Delt. Akkor ott vannak a boszik, a szirének és nagyjából ennyi.

- Se vérfarkas, se lidérc? Még egy egyszarvú se?

- Nem. De, hogy ne felkészületlenül menj, a szirének vezetője Savannah Roberts, mellesleg ő a fődíva és a pompon csapat vezérszurkolója – forgatta a meg a szemét. – Elissa Marlow a boszik fővezére és egyben Delilah Brightmore közeli barátnője.

- És a többiek?

- A szirének gyakorlatilag ártalmatlanok, azon kívül, hogy oda meg vissza vannak maguktól. A boszorkányokkal csak azért kell vigyázni, mert ha felbosszantod őket, rohannak Delilahhoz, ami nekünk nem lenne túl jó, de egyébként nincs velük gond.

- És Brigtmorék?

- Miért? Közelebb akarsz kerülni hozzájuk?

- Nem, dehogy, csak a pompon csapat miatt – meg amúgy is – kerülném a sportpályát. Logan, Declan és Sabine miatt hová ne tévedjek? Kémia előadó? Vetítő terem? Nagyszínpad?

- Logan miatt a sarkokat kerülném, meg őt magát, nincs olyan ember a suliban, aki mozog, és ő még nem ajánlkozott fel neki. – elég volt egy meglepett pillantás, és értette a célzást. – Igen, őt az sem fogja zavarni, hogy vadász vagy. Friss hús leszel, nem a feje fogja irányítani.

- Hurrá-hurrá! Semmire sincs jobban szükségem, mint egy kanos démonra…

- Declan miatt a sportpálya a rizikós terep, Sabine pedig úgy sem kötne beléd. De egyébként sem kell kerülnünk őket, nem véletlenül járunk ugyanabba a suliba, szemmel tartjuk egymást, méghozzá testközelből, ha elszigeteled magad, az csak feltűnést keltene.

Örültem, hogy végre van valaki, akivel mindent megbeszélhetek. Még sosem éreztem ilyet, a régi életemben sem…

4.Új ismeretek -1. rész

2010-12-19T22:07:00.000+01:00

4.fejezet - Új ismeretek
1.rész

A jégtömb, amit Andrew az arcomhoz nyomott, már elzsibbasztotta, nem csak az orrom, de a homlokom és az állam közötti összes területet. Az arcizmaim alig mozogtak, ha pedig mégis, úgy éreztem, mintha a bőröm nem is hozzám tartozna. Miközben a nappaliban azon gondolkodtam, hogy nagyjából így érezhetik magukat azok, akik művégtagokat kaptak, Andrew jött le a lépcsőn.
- Mutasd csak! – vette el a kezem, hogy megvizsgálhassa az arcom. – Még mindig nagyon csúnya. Kérsz egy tükröt?

„Kösz, nem. Mindent láttam.”

- Bocsi. Még mindig fura, hogy itt vagy, és hogy képes vagy erre. – ült le mellém gondterhelten a törtfehér kanapéra.
- Nekem az fura, hogy még csak fél napja vagyok itt, de már sikerült eltörnöm az orrom. – mutattam a sérült területre.
- Igen, Delilah elég durva tud lenni… - mosolyodott el.
- Sejtsek e mögött piszkos dolgokat? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Ne! – felelte gyorsan. Túl gyorsan ahhoz, hogy ne kezdjen el érdekelni, de sajnos erről lecsúsztam. Olyan gyorsan zárta be az elméjét, hogy megijedtem, hogy netán megsüketültem.
- Ez érdekes… - mosolyogtam én is sejtelmesen. – Gondolom, nem akarsz róla beszélni.
- Nem éppen. – vonta meg a vállát. Majd néma csöndbe - és az emlékeibe- merült pár percre.
Én a hirtelen támadt csendben csak az orromat fájlaltam. Majd, miután meguntam, más irányba tereltem a beszélgetést.
- Szerinted apu tényleg értem jön? – néztem rá aggóva.
- Hát, elég komolynak hangzott a telefonban – húzta el a száját.
- Ja, és főleg, amiket gondolt. Komolyan, néha nem ismerek rá.
- Tessék?! – pattant fel mellőlem hirtelen.
- Mi van? – néztem rá.
- Mi az, hogy a gondolatai? Ne akard azt mondani, hogy telefonon keresztül hallod őt!
- Hát jó, akkor nem mondom. – rántottam meg a vállam.
- Jas, te eszednél vagy?
- Hát, eddig azt hittem, de most nem tudom, hogy miért nézel így rám – húztam össze a vállaimat.
- Jas! Van fogalmad róla, hogy milyen dolgokra vagy képes?
- Gondolom, most azt kéne mondanom, hogy igen. – mondtam, miközben próbáltam minél kisebb lenni. – De azt hittem, hogy ez nem olyan különleges. Anyu is képes volt rá.
- Igen, Amelia esetleg, mivel ő volt az első szülött, ő erősebb volt, és az ő képessége csak rád maradt. De olyan dolgokra vagy képes, amikről még csak nem is hallottunk.
- Te miről beszélsz?! Az öcséd lélekvándor! Elbújhatok mellette…
- Mi meg mögötted a gyerekes trükközéseinkkel. Meghan és Raven csak korlátozva látják a jövőt, és azt is csak akkor, ha valami fontos jön, érintésekkel, vagy álmokkal. Az én gondolatolvasásom pedig csak egy töredéke a tiednek. De azért egy valami érdekelne.
- Na? – emeltem fel a fejem.
- Hogy lehet, hogy telefonon keresztül működik a képességed?
- Jó kérdés. Gondolom, mert korlátozott a beszélgetés, és csak rá koncentrálok, vagy az összeköttetés miatt. Vagy fogalmam sincs. – mosolyodtam el. – Te is a legjobb kérdéseket teszed fel. – nyögtem fel tehetetlenségemben.
- Miért? Mi a baj? – ölelt át.
- Semmi. – sóhajtottam fel. – Csak még azok az emberek is jobban tudják, hogy hogyan működik a nyakláncom, vagy a képességem, akiket ma láttam életemben először! Annyira dühítő, hogy mindenki jobban tudja, hogy mi van velem, még egy nyomorult démon is, mint én magam. És Delilah lenéző és fölényes hangja, ahogy anyámról beszélt, annyira feldühített, hogy legszívesebben felrobbantom volna.
- Igen, erről szólhattam volna. Minden démonnak megvan a saját harcmodora. Delilahé, hogy feldühít és elbizonytalanít, így miután eléggé elmerengsz, vagy magadba roskadsz, könnyűszerrel megkapja, amit akar.
- Tehát egy érzéketlen dög. – vontam le a következtetést. – És mi a helyzet a többiekkel? – néztem rá izgatottan. Minél többet akartam tudni róluk, mert, ha minden jól megy, nemcsak egy hétig lesznek az ellenfeleim.
- Kivel kezdjem? – nézett rám sejtelmesen.
- Mondjuk Aarennel. – vágtam rá.
- Gondoltam – mosolyodott el.
- Most miért?
- Furcsán csillog a szemed a közelében.
- Ara gondolsz, ami reggel történt? A harc után?
- Igen.
- Azok fájdalom könnyek voltak a barátnőd miatt. – tereltem.
- Hát persze. – hagyta rám.
- Szóval, mi van a kukkolóval?
- Ő, mint láttad, szeret… khm leteperni. – mire befejezte a mondatot, fülig vörösödött, amin nekem nevetnem kellett.
- Ne nevess! Tudod milyen zavarba ejtő volt, alatta látni téged?
- Ezt úgy mondod, mintha még nem tornyosultál volna senki fölé – húzogattam kihívóan a szemöldököm.
- Nem erről van szó, de mégiscsak az unokahúgom vagy, és meglettem volna az élmény nélkül.
- Nem én tehetek róla – vontam meg a vállam – neki volt nagy arca.
- Igen, úgy tűnik ez családi vonás. A többi Brightmore srác is így szokott csajozni.
- Az ikrek ellenfelei? Mit kéne róluk tudnom?
- Logan és Declan Brightmore. Logan Ravent szokta boldogítani, és mellesleg lemerném fogadni, hogy a suli összes csaját megismerte már közelebbről.
- Hoppá! Az nem kis teljesítmény. Hányan is járnak oda?
- Nagyjából ezren.
- Figyelemre méltó. Nincs véletlenül valamilyen komplexusa?
- Ezt ne tőlem kérdezd, nem én vagyok az illetékes.
- És Declan?
- Declan is legalább annyira érdeklődik a csajok iránt, mint a bátyja, de ő nem annyira szűklátókörű. Eszméletlenül jól focizik, és tuti, hogy több könyvet olvasott, mint az alteregója.
- És Matt?
- Őt Sabine-nel bünteti a sors. A kiscsaj nagy filmfanatikus, mellesleg annyit tud beszélni, hogy két percen belül kellemes zsibbadtság telepszik az elmédre.
- Gondolom figyelemelterelés.
- Melyikük a legerősebb?
- Itt jössz te a képbe. Annak ellenére, hogy a Brightmore gyerekek jó kiképzést kaptak, Aaren Blackwood messze viszi a pálmát fölöttük.
- Hogy érted?
- Mivel fiatalabb korában nem tanították fegyelemre, és ugye a rossz szokások nem változnak, több ember kell, hogy kielégítse az étvágyát. Plusz, amíg nem verődött a Brightmore családhoz, az utcán megtanult elég durván bunyózni.
- Kezdem átértékelni a döntésem…
- Ugyan Jas! Hihetetlen erő birtokában vagy, ott a nyakláncod is. Nincs ok az aggodalomra.
- Azt mondod? Tudod mennyi idő, amíg ez elmúlik?! – mutattam ismét az arcomra.
- Holnap reggelre kutyabajod. Nyugi.
- Miért vagy ebben ilyen halálbiztos?
- Mert nem egyszer törték már el az orrom…
- Ebben igaza van. És büszkének mondhatom magam, hogy ebből az egyik én voltam – hallottuk meg Raven vidám, csilingelő hangját az ajtóból.
A mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amikor meglátta az arcom.
- Jesszus! Veled meg mi történt? Bemerészkedtél Andrew szobájába?
- Nem, összetalálkozott Dellel és Aarennel.
- Csak úgy véletlenül? – vonta fel a szemöldökét.
- Engem akart megvédeni. – vonta meg a vállát.
- Mert? – éreztem, hogy kezd bepánikolni.
- Volt egy látomásom, és hallottam Delilah gondolatait, de annyira gyorsan váltogatta a terveit, hoyg alig tudtam kiszűrni belőlük valamit. Csak annyit értettem, hogy a bátyádat akarja, ezért utána mentem, az egyetemet körülvevő erdőbe. Megtaláltam, és jól elbeszélgettünk. – húztam el a szám.
- Miről? – huppant le mellém. – És mi történt veled?
- Anyámról és az erőmről. Tulajdonképpen kiderült, hogy mindenki jobban tudja, hogy mit kéne tennem, és ő úgy érezte, hogy ezt meg kell osztania velem.
- És?
- A végén egymásnak ugrottunk. Én meg hívtam a bátyádat. – intettem az említett felé.
- És ő mosott be neked egyet?
- Nem. Tulajdonképpen kiderült, hogy csapda volt. Mielőtt Andrew megérkezett volna feltűnt valaki más is a színen…
- … Aaren. – tippelt Raven.
- Pontosan. Ő és Jas olyan kis harcot nyomtak le, amit mások esti estedzésnek hívnak. Vagy fajfenntartásnak.
- Mi?!
- Mondjuk úgy, hogy a bátyád neheztel rám a miatt, amit csináltam.
- Miért, mit csináltál? – egyre jobban izgatták a részletek.
- Érdekesen harcoltak, mondjuk így. De végülis Jas nagyobb sérülést okozott, így ez lényegtelen.
- Ő mit kapott, ha ez a kisebb sérülés?
- Ezt Delilahtól kaptam. Bosszúból, amiért csak megrepeszteni tudta a bordáimat, és bántottam Aarent.
- Nem tudom, hogy most mérges legyek, amiért engem nem hívtál, vagy büszke legyek rád, amiért elintézted őt.
- Mondjuk a második. – néztem rá kiskutyaszemekkel.
- Hát jó. Remélem sikerült annyira leamortizálnod, hogy holnap még véletlenül se fussunk össze vele…
- Miért, hova megyünk holnap?
- Mivel ma sikerült elintéznem mindent, suliba. – vigyorodott el.
Valahogy engem nem ragadott magával a vágy az iskola szó hallatán… Nem jelent mást, mint egy olyan börtönt, ahol össze vagy zárva démonokkal, vadászokkal, boszorkányokkal, és még az is lehet, hogy az órát egy unikornis tartja majd. Nagyot nyeltem erre a gondolatra.

3.Súrlódások-3.rész

2010-12-12T22:32:00.000+01:00

Itt a kárpótlásom azért, amiért heteken keresztül nem jelentkeztem. Sajnálom.
Remélem tetszik majd:)
Visszajelzést kérek!!!
Puszi, M

3. fejezet
Súrlódások - 3. rész
Kétségek

Miután a fejem a kemény földön koppant, néhány pillanatig a szememet sem tudtam kinyitni, miután sikerült, akkor is csak homályosan láttam. A fejem felett repkedő alakok fekete foltokká olvadtak össze, a morgások, a nyögések és a dühös gondolatok pedig egy hangmasszává, amely az elmémet ostromolta. A kellemes kábultból Delilah hangja ébresztett.

- Intézd már el! – üvöltötte, mire egy kemény test landolt rajtam. Pontosabban a gyomorszájamon.
- Szia szivi! – húzódott féloldalas mosolyra a szája.
- Bocs, nem így szoktam ismerkedni – kaptam az agyamhoz és lerúgtam magamról azt az önelégült barmot.
- Ugyan cica, kevésbé fáj, ha nem ellenkezel – húzogatta a szemöldökét a földről.
Csak egy igazi idiótának van ilyen behízelgő hangja, azok után, hogy egy csaj a földre küldte.
- Azoknak a lányoknak is ezt szoktad mondani, akiket megerőszakolsz? – kérdeztem, miközben fölé sétáltam.
- Ezzel a lelkembe tiportál. – tette a szívére a kezét és kiskutyaszemekkel nézett rám.
- Mintha lenne olyanod – forgattam meg a szemeimet, miközben egy akkorát rúgtam a csípőjébe, amekkorát csak tudtam.

„Szép volt!”
„Köszi” – mosolyodtam el.

Miközben Aaren feltápászkodott az egyik fa tövéből, ahová elrúgtam, Andrew és Delilah harcát követtem szemmel. Delilah úgy harcolt, mint egy macska. Leginkább egy gepárdhoz hasonlítottam volna, elképesztően gyors volt és guggolásból ugrott, amikor támadt.
- Szeretem azokat a nőket, akik tudják, mit akarnak… - tette tovább a szépet Aaren.
- Akkor engem imádhatsz, mert azt akarom, hogy meghalj. – mondtam, miközben kecsesen hozzá sétáltam és igézően néztem a szemébe.
Miközben Aarennel játszottam, hallgatóztam.

„Mi a francot csinál Aaren?! Miért játszik a kiscsajjal?”
„Jas, nem tudom, mit akarsz, de jól csinálod.”

Közben Aaren még mindig a tekintetembe merült. Egyre közelebb és közelebb mentem hozzá, az arcunk csak néhány centire volt egymástól. Az ajkai már résnyire nyíltak, láttam a vágyat a szemében, a gondolatai meg csak üvöltöttek.

„Hmm de szexi a csaj, legszívesebben…”

Ki kellett tépnem magam a fejéből, mert még a Kámaszútrát is megszégyenítő pózok ismeretével rendelkezett. Próbáltam minél tovább nyújtani a pillanatot, de ő nem tudott tovább várni. Ajkaival lecsapott az enyémekre. Megfagyott a levegő. Andrew és Delilah kiesett az ütemből és lefagyva meredtek ránk. Aaren ajkai mézédesek voltak és amint hozzám ért, az ajkam égni kezdett. A sürgető érzés észhez térített, és ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ajkai tovább becézgessék az enyémeket, úgy rúgtam ki alóla a lábát, hogy elterüljön, mint levelibéka az autópályán. Bal lábammal lenyomtam a földre, de azzal nem számoltam, hogy kihúzza alólam a másikat, így egy pillanaton belül az önelégülten vigyorgó képével találtam szembe magam.
- Ez nem volt szép szivi…
- Már nem is tetszem annyira? – tettettem ijedséget.
- Épp ellenkezőleg – kacsintott.
Kihasználtam a pillanatot, hogy nem figyel, felé kerekedtem és a gyomorszájába térdeltem.
- Akkor most top modellnek láthatsz – viszonoztam a kacsintást.
- Hmm – mért végig, ahogy szinte az ölén ültem, a pillantásától zavarba jöttem, amit ő ki is használt.
- De ezt a pózt jobban szeretem – gördült fölém, a kezei bilincsként zárták körbe a csuklómat a fejem felett.
Vergődve próbáltam kiszabadulni, de mindhiába, úgy szorította a csuklómat, hogy belefájdult a sok rángatástól.
- Ne izgass cica – produkált egy morgást mellé.
- Undorító vagy – válaszoltam, miközben célba vettem a legféltettebb kincsét.
Úgy sikoltott fel, mint egy lány, miközben lerúgtam magamról. Büszkén álltam fel és csípőre tett kézzel néztem, ahogy a földön vergődik. Miközben gondolatban vállon veregettem magam, Delilahról el is feledkeztem volna, ha Andrew nem figyelmeztet.

„Jas, vigyázz!”

Pont úgy fordultam meg, hogy Delilah ökle pont a járomcsontomat és az orromat találja el. Bele se mertem gondolni, hogy ez hogy fog kinézni pár óra múlva. Amint összeszedtem magam, visszafordultam, de senki sem volt mögöttem. Delilah épp Aarent karolta fel és még épp el tudtam kapni az önelégült vigyorát, mielőtt elszáguldottak volna az erdő közepe felé.
- Hát erről ennyit. – sétált mellém Andrew.
- Nekem mondod? – töröltem le a vért az arcomról.
- Legalább megismerted Delt és Aarent. – vont vállat.
- Meglettem volna az élmény nélkül. De legalább tanultam valami újat is.
- A nyakláncod? – vonta fel a szemöldökét.
- Ezt mindenki tudja rajtam kívül?! – komolyan kezdtem félni, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tud semmiről. A végén még kiderült, hogy egy kamionsofőr is tisztában van az életemmel, csak én nem tudom, hogy miért történnek velem bizonyos dolgok.
- Mi igen. Plusz olvasok a gondolataidban. – mondta miközben elkezdtünk sétálni.
- Veled nem olyan könnyű, mint anyuval, - szomorodtam el- alig hallottalak.
- Nyugodj meg, majd kialakul. Most a legfontosabb, hogy életben maradj – nézett a szemeimbe- és, hogy jeget találjunk az arcodra- mosolyodott el.
- Kösz, egyből jobb kedvem lett – löktem oldalba.
- Meghan és Raven lemennek hídba, ha meghallják, mit alkottál ma.
- Az tuti. Raven szétszaggat a tekintetével, hogy ő nem volt itt, Meghan pedig etil alkohollal égeti el a hamvaimat, hogy miért vagyok ilyen felelőtlen…
- Alig várom, hogy hazaérjenek, vicces délutánunk lesz… – vidult fel.
Miután a kocsihoz értünk, Andrew kinyitotta nekem az ajtót, majd, mint egy őrült vezetett haza. A görcs a gyomromban nőttön nőtt, minél közelebb kerültünk a házhoz. Az új életem egy cseppet sem fest úgy, mint ahogy azt New Yorkban képzeltem. És még csak fél napja vagyok itt…

3.Súrlódások-2.rész

2010-12-12T18:41:00.000+01:00

3. Súrlódások - 2. rész
Felismerés

Amint megláttam, hogy mit tervez Andrewal kapcsolatban, a táskámat, az összes cuccomat hátra hagyva rohantam a sötét gondolatok felé. Mondhatnám úgyis, hogy betegre aggódtam magam, míg nem értem be az egyetemet körülvevő erdő sűrűjébe. Egy démon vadászott Andrewra, de csak villanásokat láttam, mintha tudta volna, hogy minden egyes lépését figyelik. Hátulról közelítettem meg és próbáltam olyan halk lenni, amennyire ez csak lehetséges, de nem volt könnyű dolgom, hiszen egy fehér ujjatlan felső és egy szürke sort volt rajtam, nem pedig a testhez simuló bőr ruháim. Természetesen anyám nyaklánca éjjel-nappal a nyakamban lógott, csak zuhanyzáshoz vettem le. És az uszodába se vittem volna magammal, de nem vagyok az úszás híve, semmi bajom sincs a vízzel, egész jól úszom, sokkal gyorsabban az átlagnál, hála a képességeimnek, de nem látom értelmét, hogy egy szál bikiniben mutogassam magam és minél érzékibb pózokat vegyek fel „röplabdázás” közben, hogy hagy csorogjon mindenki nyála, akinek egy csepp tesztoszteron is kering az ereiben.

Egy fa tetején találtam ideiglenes menedéket, a démon feje felett, aki feszülten szuggerálta az egyetem épületét. Barna hullámos haja háta közepéig omlott fekete felsőjére. Tartásából ítélve feszülten várt valamire, ujjai görcsösen szorították a jobb oldalán elhelyezkedő fatörzsét. Néhány másodperc múlva meghallottam, hogy a fa recsegni kezd, majd kettétörik a lány szorítása alatt. Szempillantás gyorsan fordult hátra és barna tekintete egyenesen az enyémbe villant. Hátrahőköltem, nem voltam felkészülve, az egyensúlyomat is elvesztettem, majd egy pillanattal később már a földön guggoltam.

- Így mégiscsak kényelmesebb, nem de? – nézett rám érdeklődve.

- De, kösz. – mondtam gúnyosan, miközben leporoltam a kezem.

- Miért is leselkedsz utánam? – húzta fel szép ívű szemöldökét.

- Miért is akarod megölni az unokabátyám? – kérdeztem hasonló hangsúlyozással.

- Szóval te lennél az – úgy nézett végig rajtam, hogy hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a belsőmig hatolna a tekintete.

Miután tüzetesen végig pásztázta minden porcikámat legalább kétszer, tekintete megakadt a nyakláncomon.

- Milyen udvariatlan vagyok! Amelia, Susan, Agatha, elfelejtettem, hogy ti is jelen vagytok.

Úgy néztem a lányra, mintha elment volna az esze, már ha ez egy démonnál lehetséges. Jelen esetben nem láttam más opciót, így elkönyveltem, hogy vele nem lesz nehéz dolgom. Egy buggyant démon nem lehet veszélyesebb a többinél…

Amint ezen gondolkoztam, a lány arca egy gúnyos mosolyba torzult, miközben az arcomat fürkészte.

- Elissának igaza volt, te tényleg nem tudsz semmiről, de nem baj, így legalább elhúzzuk egy kicsit – gondolkozott hangosan, gondolom, mert a felét sem értettem.

- Miről beszélsz? – nem bírtam tovább, elegem volt abból, hogy mindenki csak azzal jön, hogy semmiről sem tudok, hogy nem vagyok elég felkészült és, hogy minderről Anyu tehet.

- Fogalmad sincs, hogy ez milyen nyaklánc? – az arcán nyoma sem maradt a gúnynak, a helyét egyszerű meglepettség vette át.

- De, ez anyám nyaklánca, ami erőt ad.

- De azt nem tudod, hogy miért, igaz?

- Hát… - egy kissé elpirultam – nem, azt nem.

- Nyertél nekem ötven dolcsit. – húzódtak mosolyra ajkai. – De most komolyan. Amelia tényleg nem mondott el neked semmit? – tekintete hamis együtt érzést sugárzott.

- Tudod, nem volt rá túl sok ideje… - kezdett felmenni bennem a pumpa.

Ahogy egyre idegesebb lettem, annál több erőt éreztem magamban, és éreztem, ahogy a nyaklánc egyre jobban vibrál, mintha egy kis szív dobogott volna benne. Az agyamat ellepte a vörös köd, amiért egy démon ennyire lenéző és gőgös volt, pedig semmit sem tudott, fogalma sem volt róla, hogy anyám miért nem mondott el semmit.

- Mi lenne, ha inkább megnyugodnál, ahelyett, hogy feleslegesen túráztatod magad? – hallottam meg leereszkedő hangját. – Mindenki tudja, hogy anyádnak, hogy is mondjam? Sajátos tanítási módszerei voltak. Kérdezd csak meg az újdonsült családodat. Közülük legalább Andrew teljes kiképzést kapott, ő tanította meg a többi kis Vadász-csökevényt a harcra. Míg te – intett felém a kezével – semmit sem tudsz és mégis olyan erő van a birtokodban, amiről még csak fogalmad sincs. – forgatta meg a szemét.

- Mi a francról beszélsz?! – üvöltöttem rá kikelve magamból.

Öt perce sem beszéltem vele, de úgy viselkedett, mintha mindent tudna rólam, anyámról és az életemről. Néhány mondaton belül nevezett hülyének, tehetségtelennek, tapasztalatlannak és gyengének. Ami a legjobban idegesített, hogy az elméjét csak halk suttogásként fogtam fel, hiába próbálkoztam, olyan érzésem volt, mintha a Berlini falat akarnám lebontani egy kiskanállal.

- Majd a többiek elmesélik, már ha túléled a találkozást – kacsintott, majd hirtelen a hátam mögé került. – Lássuk, mire mész az anyád nélkül. – majd hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.

Nem jutott senki más az eszembe, az elmém üvölteni kezdett Andrewért. Imádkoztam, hogy meghalljon, mielőtt egy ismeretlen démon, aki valószínűleg az ő párja, eltegyen láb alól

„Andrew! Nem érdekel, hogy milyen előadásod van, kérlek, könyörgöm, húzd ide a beled, különben feleslegesen jöttem ide.”

Visszagondolva, kérhettem volna szebben is, de az ember nem azzal foglalkozik, hogy hogyan kér, miközben olyan erővel csapják hozzá egy fához, hogy a fa kérge és törzse repedezni kezd.

„Jas! Mi a jó ég?! Miért kötöttél bele Delilahba? Normális vagy?! Nem tudod, kivel állsz szemben!”

„De, azt hiszem, tudom, most tört el az egyik lengőbordám! Mi lenne, ha inkább sietnél?!”

- Na, mi az? Ennyi telik a legerősebb vadásztól? – kérdezte.

- Miről beszélsz?! – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről. Úgy éreztem magam, mint egy felmosórongy.

- Még mindig nem érted? – kérdezte egy elvétett rúgás után. – A nyakláncod az őseid lelkének egy-egy darabját őrzi. A képességeiket, ettől vagy ilyen erős.

- Mi?! – kérdeztem hisztérikusan. Majd dühömben, hogy erről megint nem tudtam belerúgtam Miss Mindent tudok-ba, aki röptében kidöntött egy fát.

- Te aztán nem vagy semmi. – dicsért meg. – De lássuk mire mész kettőnk ellen. – majd a fák sűrűjéből kilépett egy ismerős srác.

- A reggeli kukkoló – jött a felismerés.

- A családi barát. – mosolyodott el ő is.

Delilah csak kapkodta a fejét közöttünk, én pedig kihasználtam a feszült csenddel tli pillanatot és az agyamat ismét ellepte Andrew aggodalma.

„Jas, bármit is tervezel, inkább ne tedd. Maradj nyugton, fél perc és ott vagyok.”

„Kösz, azóta társaságunk akadt.”

„Aaren meg mi a halált keres ott?! Nem tetszik ez nekem, Jas kérlek, vigyázz magadra!”

„Jó, csak siess!”

- Na, most hogy ilyen jól összeismerkedtünk, akár segíthetnél is. – vetette oda Delilah ezek szerint Aarennek.

Két oldalról támadtak rám, gyakorlatilag esélyem sem volt, se elmenekülni, se védekezni. De mielőtt feladtam volna magamban a reményt, hogy láthatom San Francisco nevezetességeit, a nyaklánc ismét dobogni kezdett és meghallottam anyám hangját a fejemben.

„Delilahnak a bokája a gyengepontja, Aarennek a csípője.”

„Gondolom a sok használattól…”

„Jas, az isten szerelmére! Ez nem a perverz beszólásaid ideje.” – rótt meg anyám hosszú idő óta először.

Majd a dobogás megszűnt, anyám hangja pedig nyomtalanul ürült ki magából. A kongó üresség, amit a hiánya okozott, ébresztett rá, hogy mennyire hiányzott már a hangja, a gondolatai, a jelenléte. Az ismét rám törő gyászt félre kellett tennem, ha még ki akartam húzni azt a fél percet. Nem tudtam, kire koncentráljak jobban, így próbáltam mindkettőjüket szemmel tartani. Aaren elméje volt a hangosabb, így ráfókuszáltam inkább.

„Nem értem Delilah minek kezdett ki a kis csajjal, neki amúgy is Andrew kell…”

Felsejlett bennem, hogy talán rossz ötlet volt idehívni őt, de a gondolatmenetem nem jutott tovább, mert amint belenéztem Aaren jégkék szemébe, az utolsó dolog, amit felfogtam, hogy a talaj vészesen közeledik a fejemhez…

3.Súrlódások

2010-11-19T18:45:00.001+01:00

-1.rész-

- Ne vedd fel! – fogta le a kezem Raven.

- Mindannyian tudjuk, hogy fel fogja venni… - vetette közbe Meghan.

- Jobb, ha minél hamarabb túlesek rajta. – nyögtem és megnyomtam a ’fogad’ gombot.

- Jasmine! Ezt nem teheted! Azonnal gyere haza! Most!

- Hagyj békén! – és ezzel kinyomtam.

Pontosan tudtam, hogy akar még papolni nekem arról, hogy mit és hogyan kéne csinálnom, hogy ezt mennyire nem tehetem meg és mennyire felelőtlen vagyok, illetve, hogy innentől csak magamra számíthatok, és, hogy ezt nem hagyja annyiban. Két másodperc sem telt el, a csengőhangom még egy teljes taktust sem tudott lejátszani, amint felvettem újra.

- Azt mondtam, hagyj békén! – és ismét bontottam a vonalat.

- Ezt hányszor akarjátok még…?

- Pillanat. – tettem fel a kezem, és már nem erőltettem tovább magam, megnyomtam a piros gombot.

- Kérem a telefonod! – szólalt meg Andrew. – Majd én beszélek vele. Így nem megyünk semmire.

- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – vetette közbe Meghan. Persze, hiszen még nem látta a végét.

- De, ez az! – lelkesült fel a másik tünemény. Közben ismét rezegni kezdett az iPhone-om. Rámeredtem a kijelzőre, majd inkább átnyújtottam Andrewnak a telefont, mielőtt olyat mondanék apámnak, amit később, amikor már nem lesz, megbántam volna, mert akkor beszéltünk volna utoljára.

- Halló? Igen, én vagyok az. – kacsintott rám, majd elindult a nappaliba. Nem mintha így nem hallottuk volna.

- Andrew, nálatok van?

- Igen, nézd, szerintem hagyj időt neki.

„Szerinted ez komolyan működni fog?! Te még nem ismered apámat…”

„Jas, hagy intézzem a saját módszereimmel, oké?”

„Ahogy akarod, csak vigyázz az arcodra, amikor pofára esel.”

- Mégis hogy képzeled ezt?! Ő még csak tizenhat éves, nem hagyom, hogy csak úgy, egy szó nélkül átutazza a fél országot és azt csináljon, amit akar!

„Én mondtam.”

„Jas!”

- Kérlek, nyugodj meg, vigyázok rá, és amint úgy érzem, hogy lenyugodott, első dolgom lesz feltenni őt a gépre.

„Ugye ezt most te sem gondolod komolyan?”

„Persze, hogy nem, de intézhetném ezt egyedül?”

„Jesszus, bocs, csak tudod, nem bírom, ha a fejem felett ítélkeznek.”

- Andrew, tudom, hogy rendes srác vagy, de nem bízom benne, hogy egy egyetemista képes ellátni a lányomat, főleg, hogy ott vannak még a testvéreid is. Én elhiszem, hogy Amanda így rendelkezett, de nem bízhatom rád a lányom, úgyhogy ne haragudj, de vagy Jas jön ide magától, vagy nekem kell érte mennem. – Andrew kérdőn pillantott rám, hogy komolyan gondolja-e, én pedig sóhajtva bólintottam.

- Én megértem, csak arra kérlek, hogy adj időt, hogy meggyőzzem őt. Mondjuk egy hetet, addig ő is lenyugszik és utána beszéltek. Ez rendben van így?

- Ha jól gondolom, nem akar a telefonhoz jönni…

Ismét csak bólintottam.

- Jól gondolod. Jelenleg nem kíváncsi rád, de ne aggódj, meg tudom győzni. – kacsintott, bár nem hiszem, hogy ezt apám látta. – Ha most nem haragszol, suliba kell mennünk és Jasmine-nal is beszélnem kéne.

- Persze, köszönöm a segítséged Andrew. – majd kinyomta.

- Ez nem is volt olyan rossz. – csapta össze a tenyerét Meghan.

- Te ugyanazt a beszélgetést hallgattad, amit én?! – nézett rá értetlenül nővére.

- Jó, apád nem volt elragadtatva tőlünk…

- Az nem kifejezés. – szóltam közbe.

- … de még mindig van időnk.

- Tik-tak – húztam el a számat. – Egy hét nem túl hosszú idő, addig ki kell találnunk valamit, vagy mehetek vissza, de erre jelenleg még gondolni sem akarok.

- Miért jöttél el New Yorkból? – kérdezte Matt, akinek úgy látszik használt a kávé.

- Dióhéjban több mint két éve eltemethettem a saját anyámat, akit az a démon ölt meg, akibe szerelmes voltam, és ez azóta sem hagy nyugodni. Az elmúlt két évben teljesen magamba fordultam, de a démonom hangját nem tudtam kizárni, ezért olyan messze kellett kerülnöm tőle, amennyire csak lehet.

- Mert még mindig szereted. – szólt közbe Andrew.

- Ez nem igaz!

- Ugyan már, nem jöttél volna el, ha nem így lenne.

- Te beleestél egy démonba?! – Meghan úgy nézett rám, mint egy leprásra. – Lehet, hogy mégsem vagy vadásznak való.

- Meghan! Ez annyira romantikus! Folytasd! – nézett rám nagy boci szemekkel Raven.

- Raven, ebben semmi romantikus nincs! A csaj hagyta, hogy az ellensége elcsavarja a fejét…

- Igazából, Meghan – óriási önuralmat kellett gyakorolnom, hogy figyelmen kívül hagyjam a lekezelő modorát és ne keverjek le neki azonnal egyet – ez valami más volt. Vonzott magához és még most sem tudom annyira gyűlölni, mint szeretném, annak ellenére, amit tett.

- Nagyszerű, tehát van egy vadászunk, aki a szívszerelme elől menekült ide, az apja, aki egy hét haladékot adott nekünk és Brigthmore-ék.

- Muszáj ennyire utálnod engem? – kérdeztem most már kétségbeesetten.

- Nem utállak Jas, szeretlek, de csak bajt hozol a fejünkre.

- Mi történt az öt perccel ezelőtti családi harmóniával?

- Öngyilkos lett, amikor kiderült, hogy apád idejön, alig van időnk és te összeálltál egy démonnal, ami nem bizonyít mást, minthogy nem vagy jó vadász.

- Na, jó Meghan, most már fogd vissza magad! Nem Jas hibája, hogy az apja rövid pórázon tartja és Mark nem befolyásolta, az ő szerelmük tiszta és különleges.

- Andrew? – fordultam a hős lovagom felé.

- Igen?

- Kimásznál a fejemből?

- Bocs. – mosolyodott el.

Feszült csend állt be közöttünk. Matt csak kapkodta a fejét közöttünk, Raven hitetlenkedve meredt a nővérére, Andrew a megoldáson töprengett, Meghan pedig azon gondolkozott, hogy milyen hamar tudna megszabadulni tőlem. Leghamarabb Raven kapott az eszéhez és próbált tűzszünetet kötni.

- Rendben, nézd Meghan, tudom, hogy szereted, ha minden rendben van és az életed egy átlátható, a kormány által előírt, szabályos rendszer és most ez a káosz és zűrzavar váratlanul ért, nincs a, b vagy c terved minden lehetőségre, de meg kell értened: Jasmine a rokonunk, csak ránk számíthat, szereti Markot, ugye jól mondom?

- Igen. Mark Richardson. – a neve még midig égette a torkomat.

- Tehát, szereti őt, és mi segíteni fogunk neki. Te is tudod, hogy szükségünk van rá, úgyhogy kérlek, tedd félre a rendszered és működj családtagként. – kérte Raven komolyan. A hangjában nyoma sem volt parancsoló hangsúlynak, vagy könyörgésnek, még csak nem is utasított.

- Rendben. – eresztette le a vállát Meg. – Sajnálom Jas, de utálom, ha nem vagyok felkészülve mindenre.

- Semmi gond, megértem, csak úgy betörtem az életetekbe és ti nem tudhattátok, milyen problémákat hozok magammal, nem lehettetek felkészülve. – mosolyodtam el. – Erről jut eszembe, nektek nem kéne suliba mennetek? – vontam fel a szemöldököm.

- Basszus! – kiáltottak fel a lányok egyszerre.

Ezután mindenki rohangálni kezdett fel-alá a házban, Andrew tusolni ment, Matt öltözni, Raven hajat vasalni, Meghan ágyazni, én pedig csak néztem, hogy húznak csíkot maguk után. Öt perc múlva mindenki menetre készen álldogált az előszobában.

- Megleszel, amíg hazaérünk? – kérdezte Raven.

- Persze, nyugi, nem rabolom ki a lakást, - mosolyodtam el – nem engedek be idegeneket.

- Olyan idegenektől nem is tartok, akiket neked kell beengedned. – kacsintott.

- Délután találkozunk, addig lehet, hogy elmegyek felfedezni a várost. Majd még kiderül… De azért szeretném hallani majd a ti sztoritokat is. – néztem szigorúan Andrewra.

- Meglesz. – kacsintott Matt.

Majd mind elmentek. Hallottam, ahogy a garázsban Meghan és Raven azon veszekszik, hogy ki vezessen, majd kompromisszumot kötöttek: Reggel Raven, délután Meghan. A testvéri együttműködésről eszembe jutott a húgom, akit ott hagytam egyedül Apuval, és, hogy most vajon mi lehet vele? Majd arra is ráébredtem, hogy valószínűleg már birtokba is vette a szobám…

De nem volt időm tovább ábrándozni, hogy Haylie vajon mit művel a régi cuccaim között, mert egy vízió tört rám, amit nem sokkal később követett a valóság is…

2.Új otthon -2.rész

2010-11-10T21:17:00.002+01:00

2.fejezet

Új otthon - Új ismeretek

- Egyetlen feltétellel maradhatsz csak, ha elárulod, hogy milyen képességeid vannak! - Meghan eddig bírta, felpattant és a nyakamba borult.

- Mi?! - kaptam a sejtelmesen mosolygó Raven és az elmerengve vizslató Andrew felé a fejem.

- Ugyan Jas! - nézett rám Raven. - Nem jöttél volna ide, ha nem lenne valami gáz. Azt hiszed nem láttuk?

- Én...nos...öhm - jelenleg fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Így már világossá vált a démon a ház előtt, a sejtelmesen félbe hagyott mondatok és a nagy csönd, ami abban a pillanatban az elméjüket uralta.

- Na? - sürgettek az ikrek.

- De, ti mégis hogy?

- Amanda csak egy évvel volt fiatalabb anyádnál, Susannek mindenre volt ideje.

- Jó, de ti mind a négyen? - kapkodtam a szememet immáron a négy unokatestvérem között, mert Matt álmos feje is felbukkant az asztal felett.

"Jas?"

- Szia Matt! - intettem mosolyogva.

- Gondolatolvasó vagy? - nézett rám Andrew.

"Egy családban ugyanaz a képesség?"

- Hmm. Te is. - kacsintottam rá.

- Gondolatolvasó vagy? - néztek rám megrémülve a többiek.

- Igen, de nyugi, nem hallok mindent. - erre csak egy szmöldök felvonást kaptam.

- Mármint tőletek. Valamikor van, hogy amondat közepén megsüketülök. - mindenki cinkos mosollyal vizslatott.

- Andrew mellett szükségünk van egy pajzsra...főleg, hogy most már te is itt vagy. - kacsintott rám Raven.

- Egy pajzs? De, ki szoktátok kapcsolni, nem?

- De, persze, ha akarjuk, vagy ha elfelejtjük, hogy Andrew is itt van. - nézett az említett felé Meghan.

- És nektek mitek van? - néztem körbe.

- Engem kilőttél. - emelte fel a kezét az unokabátyám.

- És te mennyit hallasz? Milyen távolságból?

- Mindent, amire éppen gondolsz, de nem nagy távolságból, a sziréneket és Brightmoreékat már nem hallom. - vonta meg a vállát. - Szóval úgy mondjuk, egy kilométeres körzetre tippelnél.

- Állj! Kiket?

- A sziréneket, akik a South Beachen élnek. Tudod, igéző tekintet, tudat feletti hatalom...

- Okéé - próbáltam feldolgozni. - És kik azok a Brightmoreék?

- Daniel Brightmore és az aranyos, cuki kis démon porontyai. Delilah, Logan és Declan Brightmore illetve Sabine Brightmore. Az ellenségeink.

- Értem. - négy démon? - Nem sok ez egy kicsit?

- Valójában öt. Bár Daniel meghalt, Aaren velük maradt.

- Aaren a fán kukkoló démon. - olvastam ki Andrew gondolataiból.

- Pontosan. És itt jössz a képbe te! - mutatott rám.

- Hogy én? - hallgattam körbe, de mind egy véleményen voltak:

"Szükségünk van rád..."

"Veled sikerülnie kell..."

- Miért?

- Mióta Aaren itt van, azaz cirka hét éve, az erőviszonyok eltolódtak. Ő magától tanult meg mindent, nem volt szüksége Daniel kiképzésére, így anyunak eleve sokkal több gondja volt, aztán jött a duplaharc, amit anyu majdnem elvesztett.

- Amit a mi hősies és mártír bátyánk nem hagyott. - ragadta vállon Raven.

- Aaren és Amanda közé ugrottál? Tizennégy évesen?! - olvastam ki a fejéből.

- Tudtam, hogy anyu nem akarja, hogy egyedül vállaljam és látta, hogy ha megteszem, ők is vadászok lesznek. És mit ne mondjak, nekem se volt kedvem egyedül Daniel, Aaren és Delilah ellen harcolni.

- Oké, ezt értem. És ti? - néztem az ikrek felé. - Nektek mitek van? - mosolyodtam el a kifejezésen. Mintha kártyákról beszélnénk egy pókerasztal körül.

- Megérzések. - mondta Raven.

- A jövőbe láttok? - kérdeztem fellelkesülve.

- Majdnem. De nem mindig, és én csak a rosszat. Miss Boldogság és Lelki nyugalom a jókat.

- Ez mindent megmagyaráz. - mondtam gúnyosan.

- Hé! Megnéznélek, hogy éled az életed mosollyal az arcodon, ha látsz minden borzalmat magad körül.

- Akkor idenézz! - ragyogtattam meg egy harminckét fogas mosolyt. - Előre láttam, anyám hogy fog meghalni. De ahelyett, hogy azt láttam volna, hogy a démon, akit szerettem, hogy vág át és használ ki mindvégig, látnom kellett ahogy eltöri Amelia gerincét, aki élettelenül hullik a padlóra. - újra átéltem az érzést, és láttam magam előtt, mintha tegnap történt volna, pedig már több mint két éve.

- Au. - nyögte közbe Andrew, aki gondolom látta a képeket.

- Közületek ki látta Amandát meghalni? - kérdeztem szinte már dühösen. Idegesített, hogy Raven azt hiszi, neki rosszabb.

- Én láttam, hogy meg fog halni. - szólt közbe az unokanővérem.

- Én hallottam a gondolatait.

- De a saját szemetekkel nem láttátok... Egyikőtök sem volt ott, amikor Daniel hat tőrt döfött belé. Nem láttátok, hogy az ezüst penge hogy megy át a húson, hogy teszi harcképtelenné anyátokat egy pillanat alatt. Ugye? - az üvöltés határán álltam.

- Végülis, nem. - ismerte be.

- Álljunk meg! - tartotta fel a kezét Meghan, aki az egész kirohanásomat figyelmen kívül hagyta. Nincs mit tenni, mindig is ő volt a nyugodtabb. - Jövőbe is látsz? Mi vagy te? Egy szupervadász?

- Miért, te akkor nem? - fordultam az unokabátyám felé, aki nemet intett. - És akkor ti nem hallotok? - néztem az ikrek felé. Ők is csak rázták a fejüket.

- Ez csak nekem fura? – néztem végig rajtuk.

- Nem. – nevettek.

- De, mégis miért?

- Valószínűleg, mert Amelia azelőtt halt meg, hogy a tehetsége tovább osztódhatott volna. – szólalt meg Matt is, a reggeli zombi állapot már majdnem teljesen feloszlott az elméjéről.

- És te min játszol? – kérdeztem.

- Lélekvándorlás. – vonta meg a vállát.

- Tessék?! – azt hittem, leborulok a bárszékről. Életemben nem hallottam még ilyet.

- Bele tudok mászni mások fejébe, és befolyásolni őket.

- Jézusom. – kaptam a fejemhez, mintha ezzel bármit is meg tudnék akadályozni.

- Házi szabály. – mosolyodott el. – Egymás fejében nem mászkálunk. Kivéve őket. – mutatott a nővéreire.

Kérdő tekintetem a két angyal felé fordítottam, hogy miről felejtettek el beszámolni.

- Könnyen megtaláljuk egymást, ha baj lenne, és szinte tudjuk, hogy mire gondol a másik.

- Ha most azzal jössz, hogy ez egy ikres dolog, esküszöm, tényleg úgy fogom érezni magam, mintha kimaradnék. – mosolyodtam le a mondat végére.

- Te normális vagy?! – Pattan föl Raven a kávésbögréje mellől. Hallottam, hogy megfordul a fejében, hogy a vállamnál fogva rázzon meg, amíg észhez nem térek-e? – Látod a jövőt, hallod a gondolatokat. Nagyobb erőd van, mint bármelyikünknek, erősebb is vagy és két ereklye van a birtokodban… - lépett mellém.

- Mi?! – kaptam rá a tekintetem. – Te miről beszélsz?- megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mégis túl erős lett a kávé…

- Nem a kávé a baj – mondta Andrew. – Mellesleg megjegyzem, tényleg finom lett.

- Hanem, hogy nem tudod, hogy minek vagy a birtokában – magyarázott Meghan.

- Hát jó. Felvilágosítanátok? – nem tudtam kiolvasni a fejükből.

- Használjuk a pajzsot, csakhogy szokhasd. – mosolygott rám fiúkat megszégyenítő bűbáj-mosollyal Andrew.

- Tehát nem akarjátok, hogy belétek lássak. – következtettem. Kölcsön kenyér visszajár, gondoltam, és én is igyekeztem minél jobban kizárni őt.

- Széép. – mondta, mintha három szótagú lenne a szó. – Abszolút semmit sme hallok.

- De nem nehéz fenntartani egész nap a pajzsot?

- Eddig nem volt az. – szólt közbe Raven. – Mert eddig csak Andrewal kellett megbírkoznunk.

- Kösz a megbecsülést.

- Jó, az egód, ami alig fér be az ajtón, túlél egy kis tűszúrást.

- A lényeg, – vette át a szót Meghan – hogy fogalmad sincs, mit hagyott rád Amelia.

- És mit hagyott rám? – kérdeztem egy négyéves izgatottságával.

- Mondd, mégis mennyit tanított neked a nagynénénk? – kérdezte Matt.

- Elegem van, hogy mindenki ezzel jön. – fontam keresztbe a karom. – Mark mondta mindig, hogy alig tudok valamit az életemről, az őseimről, Steve gúnyolódott vele, amíg meg nem öltem, és most már ti is ezzel jöttök. Esküszöm, egy életre elegendő alkalommal hallottam, hogy mennyire tudatlan és esetlen vagyok, úgyhogy ki vele, mit nem tudok már megint?!

- Azt, hogy nálad van Pandora szelencéje és Artemisz nyaklánca! – beszélt hasonló hanghordozással Raven.

- Tessék?

- Gondolom az ereklyékről már hallottál… - kérdezte Meghan, mintha egy degenerálthoz beszélt volna, lassan minden szótagot hangsúlyozva.

- Igen. – forgattam meg a szemeimet.

- Nos, nálad van Pandora szelencéje és Artemisz nyaklánca.

- És mégis hol?

- A láda. – mutatott Susan ládájára. – Az a szelence.

- Most ugye csak viccelsz? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Nem. És a családban nem nekem van fanyar humorom. – sandított a nővérére.

- A nyaklánc pedig ott lóg a nyakadban. – mutatott anyu nyakláncára.

A nyakamhoz kaptam a kezem és hitetlenkedve bámultam az egyik Wilmer testvérről a másikra. Ők tudták. Tudták, hogy eljövök és, hogy mi van a birtokomban. Amanda sokkal jobb kiképzést adott nekik. Nem hiszem el, ebben a nyomorult világban mindenki jobb kiképzést kapott nálam?! De melegség töltött el. Anyu nem ok nélkül halt meg, ami miatt Steve elrabolt, igaz volt, és nem csak holmi légből kapott baromság. Az ereklyék léteznek, és ez csak egyet jelent: Steve azon az estén végig igazat mondott, a vérfarkasokról, a boszorkányokról. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyit kel még tanulnom és ehhez pont a megfelelő helyen vagyok, a családom mellett. És ekkor varázsütésre megszólalt a telefonom. Meg sem kellett volna néznem a kijelzőt, de a biztonság kedvéért rápillantottam. Nem csalódtam nagyot: Apa…

2.Új otthon -1.rész

2010-10-18T21:02:00.001+02:00

2.fejezet
Új otthon?
Kutatás

San Francisco csodás volt a hajnali fényben úszva. A süllyedés okozta nyomás különbség és fejfájás ellenére gyönyörködtem az energiától lüktető városban. Épp amikor földet ért a gép, látomásom támadt. Én, Meghan és Raven a pont úgy, mint a korábbi látomásaimban, és egy napon belül. Tehát tényleg hozzájuk kell mennem. Már csak azt kellett kitalálnom, hol is van pontosan az ’ott’. Próbáltam összpontosítani, de egy idegesítő alak a vállamat rázta, és addig nem hagyta abba, amíg vissza nem tértem a látomások özönéből.
- Hölgyem! Hölgyem!
- Igen? – emeltem rá smaragd szemeimet.
- Kérem, szálljon le a gépről. – mutatott a kijárat felé.
Körbenéztem, és én maradtam egyedül fenn. Vajon hány perc eshetett ki?

„Jesszus, ezek napról napra egyre frusztrálóbbak. Ez a kiscsaj is vagy két percen keresztül ült és bámult maga elé. Kár, hogy nem vethettem be a pofozós módszert, mint a sokkos állapotban lévőknél…”

Kedves. Ő tuti, hogy pályát tévesztett. Felálltam, és tetovált mosolyok kíséretében elhagytam a géptestet, egy újabb neontól szikrázó folyosóra érkezvén. Az utasok tömegét hamar utolértem, és köztük nyomorogva mentem a csomagjaimat keringető szalaghoz. Nagyjából két percet kellett várnom, hogy a bordó bőröndjeim feltűnjenek, de a ládám sehol sem volt. Elfoglaltam egy legalább annyira kényelmes műanyagszéket, mint New Yorkban, és távolról figyeltem, hol látom meg a nagymamám ládáját, de csak nem akart jönni. Az utasok fogytak és pedig kezdtem kétségbe esni, hogy mindenki megkapta a csomagját, csak én nem. Az is megfordult a fejemben, hogy miközben a reptéren trükköztem a ládával, véletlenül egy másik gépre tettem fel a csomagom, vagy csak szimplán elkeveredett. Rám nézve egyik sem vonna maga után kellemes következményeket, mert nincs a világon még egy olyan röntgen detektor, ami átengedné azt a ládát.
Reménytelenségemben már a feketére lakkozott körmeimet rágcsáltam. Hol van már?! Miközben a karmaimat szopogattam különböző víziókat láttam magam előtt: Rátámadok a biztonsági őrre és addig verem a fejét a falba, amíg el nem árulja, hol a ládám és hogy mit csináltak vele. Ugyanez pepitában: Egy utast vágok hozzá, és fenyegetőzöm, hogyha nem árulja el, megkínzom mindkettőjüket. Visszagondolva, egy kicsit brutális voltam. A szívderítő képekből egy ismerős, jellegtelen, számomra mégis a világot jelentő láda bukkant fel a fém szalagon. Majdnem felborítottam egy, az unokáihoz érkezett idős hölgyet, miközben a ládához szaladtam. A kincseimet magam után húztam a bőröndjeimhez. Következett az újabb probléma: a kicsekkolás.
Mivel egy olyan országban éltem, ahol az emberek jobban féltek a terrortámadásoktól, mint az AIDS vírustól, fel- és leszállásnál is ellenőrizték a csomagokat. Felszállásnál mindig fémkapukkal, és röntgen detektorral. Leszállásnál a kisebb reptereken csak kutyákkal és fém detektorokkal, de nem világították át a dolgaidat, hogy meg nézhessék, milyen alsó gatyát, vagy tangát hordasz. Pechemre San Francisco állami reptere nem tartozott ezek közé. Kutyák, röntgen, fám detektor, motozás, ami a csövön kifér.
A két röntgen kapunál egy-egy ember ellenőrizte a kiáramló csomagokat, egy nő, és egy férfi. A nő elég beteg volt, de a főnöke nem engedte, hogy kivegye a szabadságát. Szadista. Őt fogom kijátszani. Arra húztam a bőröndjeimet, és a tetejükön a ládát. Először a bőröndjeimet tettem fel a szalagra, majd mögéjük a ládát. Láttam, ahogy a két bőröndöm tartalma megjelenik az előtte elhelyezett monitoron. Leporoltam a ládát, amint a nő elé ért, egy pillanatra a kezem is becsúszott a röntgensugarak elé, így a saját szememmel láthattam, hogy helyezkednek el a csontok a jobb csuklómban. A felszálló por irritálta a nő orrát, és sűrű tüsszögések közepette észre sem vette, ahogy a láda akadály nélkül halad át a szalagon. A szalag végén leemeltem a csomagjaimat, majd bűbájosan a nőre mosolyogtam:
- Egészségére!
- Köszönöm! – mosolyodott el ő is, majd visszafordult a többi utashoz.
Szerencsére senki sem vette észre a kis magán akcióm. A következő a fém detektor volt. Szerencsémre nem csak egy járat érkezett kedd hajnalban, így könnyen el tudtam vegyülni a tömegben, és észrevétlenül arrébb csúsztatni a ládát a kapu külső oldalán. Az őr rajtam is végig húzott egy kézi fém detektort, de, mivel semmi rendellenességet nem talált, tovább engedett, sőt egy mosolyt is kaptam. A kutyák is végig szaglászták a csomagjaimat, majd végre, nagyjából háromnegyed órával azután, hogy lekászálódtam a gépről, érezni kezdtem, hogy megérkeztem. Hogy hova, arról még mindig halványlila gőzöm sem volt. Csak azt tudtam, hogy Meghan, Raven, Matt és Andrew itt laknak valahol a nagyjából egy millió főt számláló városban. Kalifornia állam némileg délebbre feküdt, mint New York, így cirka 10 fokkal melegebb volt az átlag hőmérséklet is, amit már a hajnali órákban is érezni lehetett. Hat óra lehetett, amikor átléptem a terminál kapuját bőröndökkel felszerelkezve. Fogalmam sem volt, merre menjek, így nem fogtam taxit, inkább a séta mellett döntöttem. Addig is kiszellőztetem a fejem, és megpróbálom megtalálni az unokatestvéreimet is.
Egy órányi sétálás és céltalan kutatás után egy erdő szélén kötöttem ki. Ki gondolta volna, hogy az emberek reggel hétkor még alszanak? De, mintha egy gondolat foszlányt hallottam volna, amiben szerepelt a Wilmer név is.

„… Vajon ez az a ház, ahol Wilmerék laknak?”

Nem érdekelt, hogy ki é miért gondolja, csak az új információ vezetett. A srác az erdő másik végén volt, egy fa tetején gubbasztott, és egy emeletes családi ház ablakait kémlelte. Minél közelebb értem, annál egyértelműbbé vált a tény: a srác nem is akárki. Egy démon.
Pazar. Itt meg mi a franc van?! Démonokba ütközöm ott is, ahol tényleg nem kéne?
- Majd ha befejezted a kukkolást, le is jöhetnél. – szóltam fel neki.
Majd leesett, amikor lenézett rám. Amint visszanyerte az egyensúlyát, emberi módon próbált meg lemászni a fáról. Legalábbis úgy, ahogy ő emberinek gondolta. Valójában úgy festett, mint egy eltévedt lajhár.
- Ne strapáld magad, egyszerűen ugorj le, úgy gyorsabban végzel. – mondtam színtelen hangon. A hangomra hátrapillantott, megcsillogtatott egy 32 fogas mosolyt, majd macskamódjára a földön landolt.
- Hű, ez a mászáshoz képest elég akrobatikusra sikeredett. – mondtam, miközben csokoládébarna színű szemeibe néztem.
- Aaren Blackwood, a kukkoló – nyújtott kezet.
- Jasmine Williams, a meglepett. – ráztam vele kezet. – Mellesleg mire számítottál, mi lesz odabenn? Őrült pucér parti?
- Valami olyasmi…

„Vagy mondjuk ereklye vadászat.”

Komolyan azt hittem, hogy félre hallok. Mi van itt? Milyen ereklyék? Miért pont itt?
- Kedves, hogy beugrottál, majd szólok, hogy itt jártál.
- Te bemész?
- Miért, nem úgy tűnik? – mutattam a bőröndjeimre.
- Rokoni látogatás, vagy…?
- Vagy?
- Vagy esetleg üzleti ügy?

„Vajon köze van az ereklyékhez? Ki ez a lány egyáltalán?”

- Szereted bele ütni az orrod olyan dolgokba, ami nem tartozik rád, vagy…?
- Vagy? – húzódott féloldalas mosolyra a szája. Vajon kire emlékeztetett ez engem?
- Vagy nincs jobb dolgod?
- Oké, nyertél. De, ha lehet, maradjon ez a kettőnk titka. – kacsintott rám, majd sarkon fordult és elsétált.
Mi a jó ég volt ez? Ki ez a srác? Vagyis démon. Mit keresett itt? Hogy jönnek ide az ereklyék?
Gondolkodás nélkül léptem fel a tornácra és nyitottam be a házba. Meglepőmódon be sem volt zárva. Bátrak lehetnek, ha nyitva hagyják az ajtót, miközben nagy valószínűséggel démonok rohangálnak odakint. Miután levettem a cipőm, és a bőröndöket maga mögött hagytam az előszobában, beljebb merészkedtem. Bal oldalamon egy a fehér árnyalataiban pompázó nappali tárult elém, a nappali, az étkező és a konyha foglalták el az alsó szint nagy részét. Míg a nappali fehér, addig az étkező az aranybarna és a tört fehér színeiben pompázott. Amilyen halkan csak tudtam, tovább lopakodtam és a szemem elé tárult egy csúcs modern technikájú fekete-fehér bútorzatú konyha. Úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, mások házában osonok, amilyen halkan csak tudok, a tulajdonosok tudta nélkül. Miután kibámészkodtam magam, körbehallgatóztam a házban. Négy, elkülöníthető, teljesen öntudatlan hangot hallottam a felső emeltről. Még alszanak, de álljunk csak meg! Négy?! Meghan, Andrew, Raven, Matt. És mi van Amandával és Joshal? Nem volt időm ezen gondolkodni, mivel a lépcső felől csoszogást hallottam, majd először csak egy szemét dörzsölgető fej, majd a fejhez tartozó többi testrésszel találtam szembe magam.
- Jasmine? – kérdezte álmos hangon az idegen.
- Andrew?
- Te mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném…
- Én itt lakom. Veled ellentétben.

„Egyelőre.”

- Igen, de hol van Amanda? És Josh?

„Anyu és apu…”

- Nem beszélhetnénk meg ezt később? Miután a lányok is felkeltek…?
- Főzzek egy kávét? Elég nyúzottnak nézel ki.
- Hát…

„Nem biztos, hogy jó ötlet, lehet, hogy belehalok…”

- Nyugi, anyámnak kávézója volt, talán össze tudok hozni egy sima kávét. Ha nem, azonnal kidobhatsz.
- Ugyan már – mosolygott. – Egy kávé azért nem a világ vége.
- Kivéve nekünk! – hallottam meg Meghan hangját, mint ledobog a lépcsőn.
- Megisszuk, belőjük, megesszük, felszívjuk, bármilyen formában jöhet – csatlakozott húgához Raven.
- Meghan! Raven! – vetettem magamat a nyakukba.
- Hé! – tolt el Meghan. – Először a kávét.

„Utána majd kifaggatunk…”

Miután ezt meghallottam, láttam, hogy Andrew dühös pillantást vet a húga felé, amit nem tudtam mire vélni, úgyhogy inkább elmentem kávét főzni.
- És mi szél hozott erre? – fecsegett tovább Meghan.
- Ugyan, tudod, hiányoztatok, régen láttalak benneteket, mellesleg megszöktem otthonról - vontam meg a vállam.
- Komolyan? – nézett rám Andrew.
- És ha nem lenne nagy baj, itt maradnék egy időre… - sütöttem le a szemem. Ezt az egészet nem így terveztem.
Úgy gondoltam, hogy heves bólogatások közepette fogadnak be a családba, miután megkóstolták a csoda kávémat, nem pedig elpirulva, lesütött szemmel kuncsorgok menedékért. Amint összeszedtem a bátorságom, ismét felemeltem a fejem. Meghan türtőztette magát és a székén fészkelődött, Andrew maga elé bámult, Raven ajkán pedig ördögi mosoly játszott. Ami a legfurább volt, hogy egyikőjük felől sem hallottam semmit sem.
- Egyetlen feltétellel maradhatsz csak, ha…

1.Új kezdet - 2.rész

2010-10-03T20:15:00.000+02:00

1.fejezet - Új kezdet

2.rész

Megvártam, amíg elcsendesedik a lakás. Miután Haylie és Apu is elment aludni, és a gondolataik logikai sora megszakadt, utoljára letöröltem a könnyeim, körbenéztem a szobámban, a legfontosabb tárgyaimon kívül mindent itt hagyok. A nyaklánc ezüstösen csillogott a holdfényben, pár másodpercen keresztül megigézve néztem az ezüst ékszert, majd letéptem a parafa tábláról, és hirtelen felindulásból, hogy mégis maradjon utána valami, előszedtem egy lapot a fiókból, egy tollat az asztalról, és idegesen, szinte vésni kezdtem a betűket:

Rosszul kezelted a helyzetet. Elrontottál mindent. Kérlek, ne keress!

Tudtam, mennyire fájni fognak ezek a szavak, és hogy talán rossz az, amit cselekszem, de az egész bensőm üvöltött a változásért, mint egy ketrecbe zárt vérengző vadállat, aki bár láncait letépte és belekóstolhatott a szabadságba, a ketrec még mindig fogságban tartja. Nem tudtam, mi vár rám odakint, de felkészültnek éreztem magam. Az istenszerelmére! Hiszen embert is öltem már! Vagyis démont, de az a bíróságon ugyanazt vonná maga után.
A levelet az asztalomon hagytam a lakáskulcsokkal együtt, a nyakláncot pedig a zsebembe tettem, hogy emlékeztessen, mi indította el ezt az egészet. Vetettem egy utolsó pillantást a szobámra, majd a két bőröndöt a ládával egyetemben magam után húzva elindultam az ismeretlenbe.
Mielőtt végleg kiléptem volna a biztonságot jelentő ajtón, rendeltem egy taxit, és kinéztem az ablakon, hogy lássam, mit hagyok magam mögött. New Yorkot. Semmi dolgom nem volt, mint a jövőmet kutatni, nem mintha nem ezzel telt volna el az utolsó két évem. A lépcsőn lefelé haladva egy olyan hangot hallottam meg, amit a legkevésbé sem vártam.

„Hova-hova”? – állt a bejárati ajtónk előtt hanyagul a falnak dőlve.

- Tűnj az utamból! – néztem a szemeibe.
- Ugyan Jas, hova mész? – lágyult el a tekintete.
- Mi közöd hozzá? A szemed jégkék, teletömted magad lelkekkel.. Oh, egy tízéves kislány? Ez most komoly?! Meddig süllyedsz még? – tettem csípőre a kezem.
- Attól függ. Meddig kell, hogy végre újra elfoglald a helyed?
- Úgy érted, hogy a te szívedbe is pengét márthassak? Kösz, nem. – mentem el mellette.
- Tudom, hogy nem lennél rá képes. Hát nem érzed? Ne zárkózz el, kérlek! – kapott a kezem után.
Az érintése olyan intenzíven hatott rám, mint régen, de nem lehettem vele. A történtek után semmiféleképpen sem. Ezt ő is tudta, mégis próbálkozott. Ha nem tudnám, hogy nem az, gyengeelméjűnek hinném, hogy egy halott ügyért harcol, de így csak menthetetlenül makacs. Meg kellett tennem, hogy végre lezárhassam, és ne kelljen annyit szenvednem, így szembe fordultam vele, és az utána vágyakozó belsőm ellenére elhatároztam magam:
- Engedj el, amíg még meg teheted! – fenyegettem, mire a keze csak úgy lehullott rólam, mint falevél az őszi ágról.
- Jas, ne tedd ezt, kérlek! – nézett utánam vágyakozva.

„Nem mehetsz el. Így nem… Kérlek!”

- Elrontottál mindent. Kérlek, ne keress! – idéztem magam, mint egy beakadt lemezjátszó.
A hangom színtelen volt, a szavakat az ellenállás mondatta velem. Szívem szerint a karjaiba vetettem volna magam, hogy ölelkezve álljunk, míg a világ kettétörik és tűzben és jégben egyesülve szűnik meg létezni. A lelkem sóvárgott utána, de az agyam elnyomott minden áhítatos sóhajt és életre keltve lábaimat szálltam be a taxiba. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam a végtélen csalódottságot a szemeiben, miközben hallottam a gondolatait.

„Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! Szükségem van rád, hát nem érted? Kérlek, ne büntess! Maradj velem! Mindent helyre hozok…”

- Semmit sem tudsz helyre hozni! Nem tudod visszaadni őt! – szóltam a sofőrnek hallhatatlanul. A hangom az elfojtott könnyeim ellenére dühösen és magabiztosan csengett.

„Ne tedd ezt!”

Miután erre nem reagáltam, másik módszert választott.

„Engem nem tudsz lerázni!”

- Csak figyelj…

„Komolyan azt hiszed, sikerülni fog?”

- Komolyan azt hiszed, hogy nem? Tudod, mire vagyok képes…

„Hmm…”

- Nézd Mark, - kezdtem, miután meggyőződtem, hogy a hangom szilárd, és az emlékeim újra megjelentek, hogy bizonyosságot nyerjek a szándékaim felől. – szabadulni akarok innen. Innen, ahol minden rád emlékeztet, minden emlékem, minden éjszakám.

„De én nem akarom, hogy elmenj!”

- Keress magadnak egy másik lányt, vedd el a lelkét, vagy igézd meg, tégy, amit akarsz. Én már rég levettem rólad a kezed. És örülj, hogy sikerült. Nem maradt vadász a városban. – annyi gyűlöletet préseltem ezekbe a mondatokba, amennyi csak tőlem telt, hogy végre abbahagyja a taxi követését.

„Nem akarom, hogy elmenj, hát nem érted?! Hozzád tartozom!”

Kevés kellett hozzá, hogy ne tépjem fel a taxi ajtaját, a kezem már a kilincsen volt, amikor hirtelen fékeztünk, és csodálkozva vettem észre, hogy a Kennedy reptér terminálja előtt áll a kocsi. Vártam pár másodpercet, majd, mivel egy démon sem rángatott ki a kocsiból, hogy vad és forró csókban egyesüljünk, és a sofőr is úgy integetett a karjaival, mint egy polip, megmozdultam, fizettem, majd kiszálltam. A hátsó ajtóhoz sétáltam, hogy szembenézzek vele.

„Legalább hagy segítsek…”

Majd kivette a csomagjaimat a csomagtartóból. A szeme elidézett a nagymamám ládáján, majd kissé megrázta a fejét és átnyújtotta őket.

- Azt legalább elárulod, hogy hova mész?
- Eszem ágában sincs. Hogy követhess?
- Hogy tudjam, biztonságban vagy. – a tekintete, akár a hullámzó tenger.
- Még én sem tudom biztosan, de kérlek, ne kutass utánam.
- Ennyire rossz a közelemben lenni? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Ennyire rossz ezzel az egésszel együtt élni. – mutattam kettőnkre.
Örültem, hogy végre kimondhattam ezeket. Ő volt az egyetlen, aki tudott még a titkomról, vele lehettem teljesen őszinte, és mégis tőle kellett óvnom magam mindennél jobban. Az ellentétes érzések harcoltak bennem, de abban a pillanatban csak Jas és Mark voltunk két ismerős, mindenféle természetfeletti képesség és ádáz küzdelem nélkül. A pillanat elmúlt, a szikrák visszatértek kettőnk közé, n pedig automatikusan lesütöttem a szemeimet, amint az ajkaira pillantottam.

„Búcsúcsók?” – kérdezte, miközben felemelte az állam.

- Ne feszítsd a húrt! Még mindig dühös vagyok és előled menekülök az otthonomból. Ezen egy kedves pillanat képtelen változtatni.
- Sajnálom. – most rajta volt a szem lesütés joga.
- Csak engedj el. – szóltam a karjára pillantva, ami még mindig a vállamon volt.
Miután elette a kezét, olyan gyorsan fordultam meg a tengelyem körül és kerestem meg az ajtót, mint egy riadt őzike az erdőben, amikor meghallja a farkas morgását.
- Jas! – szólt utánam. – Jó utat!
- Kösz!
Majd hátat fordítva a démonomnak beléptem a neonnal megvilágított óriási váróba, és kerestem egy bank automatát. Levettem némi pénzt a kártyámról. A kártyáról, amit közel két éve találtam az éjjeliszekrényem fiókjában a következő levéllel:

Hozzájárulás a jövődhöz. Szeretettel, Amelia

A kártyán kétszázezer dollár volt, és egy fillért sem költöttem belőle eddig. Bele se mertem gondolni, hogy honnan volt ennyi pénze, és vajon mit láthatott, hogy odaadta, hogy használjam. Ezúttal 200 dollártól fosztottam meg a készüléket, majd a nagy kivetítő tába felé indultam keresni magamnak egy úti célt. Nagyjából a gépüket kereső tömeg közepén álltam meg és éppen felpillantottam a számok és úti célok sokaságára, amikor az iphone-om rezegni kezdett a zsebemben.

Szia! Mi újság? Remélem minden oké. Egyszer eljöhetnél meglátogatni, olyan rég láttunk:( Puszi, Raven

Nem tudtam, mire vélni, de a jelenlegi családom legkevésbé sem hasonlított családra. Majd eszembe jutottak az unokatestvéreim. Jelenleg az apjukkal élnek San Franciscoban, az anyjuk Amanda meghalt autóbalesetben még egy éve. Ők a legközelebbi hozzátartozóim, akikhez fordulhatnék, bár John, Amanda férje sosem volt oda és vissza tőlem, de egy próbát megér. Maximum felhívja apámat, hogy az eltévedt bárány az ő ajtaján kopogtatott. Ezekkel a gondolatokkal vetettem magam egy üres pult felé, ahol egy kedves, kék egyenruhás, harmincas éveiben járó nő mosolygott rám.
- Jó estét!
- Jó estét! Tudok valamiben segíteni?
- Mikor indul a következő gép San Franciscoba?
- Három óra múlva.
- Kaphatnék még jegyet rá?
- Pillanat, megnézem…
- Igen hölgyem. Az első osztályra 160$, míg a másodosztályra 120$ a jegy. Hova parancsolja?
- Az első osztályra kérnék egyet.
- Parancsoljon, a 20A ülés. – nyújtotta át a szabadságom kulcsát.
- Köszönöm, viszlát! – mosolyogtam rá. Az ő mosolya semmit sem változott, le mertem volna fogadni, hogy tetovált volt.
A jegyemmel és a csomagjaimmal az ellenőrzőkapu felé vettem az irányt, a csomagjaimat leraktam a szalagra, kivéve a fegyverekkel tele tömött ládát. Valahogy ki kell játszanom az őrt, hogy figyelmen kívül hagyja a nagyanyám örökségét.
- Elnézést, nem akarok galibát okozni, de mintha az a ballonkabátos férfi rejtegetne valamit, fordítottam oldalra a fejem, a rasztahajú srác felé, aki majd megfagyott, ezért húzta összébb magán a kabátját.
- Mindjárt intézkedem hölgyem. - rohant el egy másik biztonsági őrért, hogy két oldalról közrefogják szegény egyetemistát, aki azt sem tudta, hova kapja a fejét.
Amíg az őrök az állítólagos bomba keresésével voltak elfoglalva, én átemeltem a ládát a röntgensugarak fölött, és a bőröndökkel együtt a gép mögött futó szalagra helyeztem őket. Ezután átléptem a fémdetektoros kapun, hogy kezeltessem a jegyem. Szerencsére rengeteg utas volt, a fele pedig el volt foglalva a most már öngyilkos merénylővé avanzsált fiúval, így az én szabálysértésemet észre sem vették.
Egy másik kedvesen mosolygó, kék egyenruhás nő, szinte gépiesen ellenőrizte az irataimat, kezelte a jegyemet és engedett tovább a váróba, ahol az elkövetkezendő három órát kellett eltöltenem. Választhattam a kényelmes műanyag székek, vagy a kipárnázott kávéházi székek közül. Nem kérdés, mit választottam. A vámmentes, bár cseppet sem olcsóbb kávézót. A kávéjuk sehol sem volt anyám, vagy akár az én kávémhoz képest, de ébren tartott, és csak ez volt a fontos. Bár egy órát eltöltöttem két kávé társaságában, meguntam, hogy egy helyben ülök, így sétálgatni kezdtem. A vámmentes árúk kínálata hatalmas volt: óriási toblerónék, akkor doboz tic-tacok, mint a felső testem, mini Szabadságszobrok és még sorolhatnám. Az utolsó háromnegyedórát mégis a kényelmesnek egyáltalán nem mondható műanyagszékek egyikén töltöttem, és hallgatóztam, illetve a jövőt figyeltem. Apuék másnap reggel a keresésemre indulnak majd. Valahogyan meg kell majd oldanom ezt a problémát, nem azért jöttem el otthonról, hogy két napon belül ugyanott találjam magam. Az egész szökésről eszembe jutott Mark. Tulajdonképpen mindenről ő jutott az eszembe, a gondolatait már rég megtanultam kizárni, még akkor is, ha célzottan engem ostromoltak, de az emlékei belém égtek, olyan hegekké váltak, amelyektől nem tudtam megszabadulni, amelyek elől nem tudtam elfutni, vagy elbújni.
Töprengésemből a terminál zengő hangja ugrasztott ki.
- Kérjük a 320-as San Franciscó-i járat utasait, szálljanak fel a gépre! Kérjük a 320-as San Franciscó-i járat utasait, szálljanak fel a gépre! Köszönjük!
Felkászálódtam az ülésről és megcéloztam a 3C kaput, ahol a kedves stewardessek mindenkit üdvözöltek és jó repülést, kellemes utazást kívántak. A repülőn egy másik egyenruhás, tetovált mosolyú hölgy az ülésemhez vezetett, majd hozott egy pohár narancslevet és egy tál földimogyorót. Inkább szomjas voltam, mint éhes, így a narancslevet szinte azonnal kiittam a pohárból. Miközben én kényelembe helyeztem magam, a légi utaskísérők takarót, párnát és fülhallgatókat osztottak szét. Nagyjából hajnali két óra lehetett már és a két kávé dacára eszméletlen gyorsan elnyomott az álom a pihe-puha első osztályú párnázott székemen.
Álmomban Anyával voltam, mint már oly sokszor, éppen harcoltunk. Mark és Steve ellen. Ennek a harcnak az álmaimban is ugyanúgy lett vége. Mindig ugyanúgy végződött, szomorúan és magányosan. Még Mark is elhagyott, Ő, akire a világon a legnagyobb szükségem van.
Szabályosan felriadtam a visszatérő rémálmomból, mikor az egyik egyenruhás nő lazán a vállamra tette a kezét.
- Hölgyem, kérem kapcsolja be az övét! Megkezdődik a leszállás. Ha kinéz az ablakon, már láthatja San Francisco ébredező városát. - mondta az elengedhetetlen mosoly kíséretében.
Hát itt van. Megérkeztem...

1.Új kezdet - 1.rész

2010-09-27T21:03:00.001+02:00

1.Új kezdet

1.rész

A családom megváltozott, de talán még ez is enyhe kifejezés. A sarkaiból fordult ki számunkra a Világ. Mindenki a saját módján gyászolt. Apu minél inkább a munkába temette magát, én próbáltam tartani itthon a frontot, ami elterelte a figyelmem, de az új iskola is segített, hogy a gondolataim ne mindig az abszurd és lehetetlen világomon járjanak. Haylie elzüllött, ha egyáltalán mondhatom ezt egy tizenegy évesnél, bár nem drogozik, nem iszik és nem is cigizik, attól függetlenül a lehető legkevesebbet van itthon, mindent megcsinál, amit muszáj megcsinálnia és minden kérdésre válaszol, amire felelnie kell.

Hiába, be kellett látnom, hogy az életem darabokra hullott és egyedül maradtam. A Windham Gimnáziumban meg sem próbáltam barátságokat kötni. Amikor meg lett volna rá az esélyem, nem foglalkoztatott, amikor pedig kezdtem kilábalni a mélységes depresszióból csak zárt ajtókkal találtam magam szembe. Elítéltek és beskatulyáztak. Nem vártam megértést, szánalmat, vagy együttérzést, sőt! Megértettem őket, ha valaki majdnem egy éven át csak létezik melletted mindenféle gesztus nélkül, te sem várod tárt karokkal, ha valami emberit vélsz felfedezni az üres robot álcája mögött.

Még mindig a fülemben csengett a több mint két évvel ezelőtti beszélgetésünk:

- Apu! Kérdezhetnék valamit? - néztem fel rá.

- Kincsem? - emelte rám fátyolos tekintetét.

- Megoldható, hogy a második félévet egy másik iskolában kezdjem? - puhatolóztam.

"Egy másik iskola? De... Vajon?"

- Miért?

- Mindenki tudni fogja. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Kérlek! - mondtam az első hazugságot, ami az eszembe jutott.

Nem a részvétel nyilvánítás, nem az együtt érző pillantások és főleg nem a kivételezés miatt nem akartam tovább ott maradni. Az árulás, a köpönyegforgatás és a magány ejtette seb vérezve tátongott a szívemen. A démon, akit a szerelmemnek hittem, kijátszott, a gyermekkori legjobb barátnőm hátba támadott és a csendestársként elkönyvelt könyvmániás pedig utólag visszagondolva sosem állt az én oldalamra.

- Ha ezt szeretnéd, beszélek az igazgatónővel. - szorított magához.

Úgy kapaszkodtam belé, mintha ezen múlna, hogy őt ne vehesse el tőlem senki sem.

- Köszönöm. - sírtam az ingébe.

A múltam a menekülés ellenére utolért és kísértett. Naponta akadt meg a tekintetem a Katienek szánt, bár oda sosem ajándékozott hópehely nyakláncon, amit az íróasztalom feletti parafa táblára tűztem, hogy tudjam, mit hagytam magam mögött és milyen hibákat ne kövessek el ezek után. A kis ékszer szimbolizálta a régi életem, a régi barátaim és a még el nem felejtett szerelmem. De hogy is felejthetném el?! Megölte a számomra legfontosabb embert a világon és mindezek mellett nap mint nap hallom a gondolatait.

Mark az elmúlt időszakban egyszer sem fogta vissza magát. Szabad kezet kapott a lelkek felett, amit rendesen kis is használt. Időnként azzal próbálkozott, hogy szabályos vérengzést tart New Yorkban, hátha ezzel provokálni tud majd. Nem akartam találkozni vagy beszélni vele. A harc gondolata pedig még csak meg sem fordult a fejemben. Rengetegszer gondolt az együtt eltöltött perceinkre, amivel csak forgatta a tőrt a szívemben. Az emlékei felkavartak, és csaknem kettészakítottak. Az egyik felem örömmel visszafogadta volna, hiszen ő az, akit szerettem, aki után vágyódtam, akit még most sem tudok elfelejteni. A másik felem, az, amelyik győztesen került ki ezekből a helyzetekből megállíthatatlanul skandálta a fejemben a szavakat: bosszú, halál, árulás, cserbenhagyás, fájdalom…

Amikor ezeket az éjszakákat túléltem, úgy éreztem, bármire képes vagyok. Ha az ember két fele harcol egymással, és a belsődet rángatják, mint egy marionett bábút, a végén úgy érzed majd magad, mint egy felmosó, amivel épp végig mosták a Fehér Házat.

Jól tudtam, hogy komoly döntés előtt állok, nem sokáig írtam már az ostromló gondolatok tüzében, miközben a gyász időszakom csak nyúlt és húzódott. Már hozzá szoktam az érzéshez, hogy olyasmit vesztettem el, amit esélyem sincs visszakapni, de az űr még mindig fájt, tátongott és vérzett. Egyre jobban vágyódtam valami után. Valami után, amit még nem ismerek, de vár rám a távolban. Az ismeretlenség, az újdonság és az új lehetőségek vonzottak. A világ egyik leghatalmasabb várost gyufás skatulyának éreztem csupán. Levegőtlen, sötét és magányos.

Reménykedve fordultam be a nappaliba aznap délután. Tervekkel és látomásokkal volt tele a fejem, de koncentrálnom kellett.

- Apu!

- Kincsem! Hát hazaértél? – kérdezte, miközben megölelt.

- Ezt én is kérdezhetném. Milyen volt Svájc?

- Oh, isteni a csokoládéjuk. Hoztam is egy kis kóstolót, ott van a konyhában.

- Apu, kérdezhetnék valamit?

- Bármit.

- Elutazhatnék San Franciscóba?

- De hát minek?

- Mert régen láttam Andrewékat, és azt hiszem, jót tenne egy kis környezetváltozás.

- És addig mi lesz Haylievel? Magaddal viszed?

- Nem, Haylie itthon maradna veled.

- És meddig maradnál?

Örökre, akartam mondani, de ezt nem tehettem.

- Egy ideig.

- Nézd Jas, nem tetszik ez nekem. Nem hagyhatod itt a húgodat, hogy eltölts ez kis időt valahol.

„Még hogy egy ideig… Na persze, meg még mit nem…”

Felment bennem a pumpa, ezt tényleg nem kellett volna mondania.

- És te?! Te mégis mit csináltál az elmúlt két évben? Hetente 3 órát látunk, itt hagysz engem egyes egyedül egy tizenegy éves lánnyal, minden házimunka rám szakad, emellett iskolába járok és nevelem a lányod! Csodálkozom, hogy még tudja, hogy néz ki az apja!

- Ne merj velem ilyen hangon beszélni! – emelte fel a hangját. Szemeiben dühöngő tűz égett.

- Különben mi lesz? – de ezt kár volt megkérdeznem.

Abban a pillanatban, amint kimondtam, megbántam, mert rám tört egy vízió, amelyet a jelen követett. Épphogy a látomás végére értem, a tenyere már csattant is az arcomon égő, viszkető érzést hagyva maga után. Az arcomhoz kaptam, majd felszegtem állam, sarkon fordultam és a szobámba rohantam.

Gondolkodás nélkül pakoltam be a ruháim a bordó bőröndjeimbe, majd eszembe jutottak a fegyvereim, a vadászruhám, anyám nyaklánca, a láda és a napló. Nem hagyhattam itt, hiszen az olyan lett volna, mintha anyámat árulnám el. Nagy szerencsémre mind befért a ládába, amiben egyszer a naplót találtam, így két bőrönddel és egy ládával felszerelkezve ültem a szobám közepén és zokogtam. Amikor a könnyeim apadni készültek, a jövőmet kezdtem kutatni a keserves múltam helyett. Gyakorlatilag már mindenem elveszett. A szétzilált családom is kicsúszott a kezeim közül. Egyes egyedül maradtam a hideg, kegyetlen és sötét Világban.

Előszó

2010-09-11T19:25:00.000+02:00

Démon harcok - Előszó

A már alapkelléknek számító Hard Rock Cafés papírpoharammal ültem a Central Parkban és meredtem magam elé. A poharamban már kihűlt az a kávénak csúfolt valami, ami köszönő viszonyban sincs a régi koffeincsodámmal. Erőt vettem magamon, majd egy mély sóhaj kíséretében felálltam a fapadról, és elindultam a park bejárata felé. Útközben kidobtam a kávém, gyenge volt és amúgy sem ízlett. Nem volt kedvem haza menni, így taxi helyett sétáltam. Tízpercnyi ütemes kopogás után arra eszméltem fel, hogy a lábam eddig csak magától vitt, az ujjaim pedig még a kabátom zsebében sem mozogtak rendeltetésszerűen. Hűvös volt annak ellenére, hogy március végén jártunk és Bobby, a helyes időjárás jelentő 20 fokot ígért. Összébb húztam magamon a kabátot, amíg megállapítottam, hogy hol vagyok egyáltalán. Hát persze. Bár a cégérről hiányzott az O betű fele, és az arany festék is megkopott már rajta, nekem ugyanúgy ragyogtak a betűk, mintha a kávézó még mindig a fénykorát élte volna. A gondolatmenetem végére belém hasított a fájdalom, mint minden egyes nap, amikor felkelek, reggelizem, ebédelek, vagy lefekszem. Minden mozdulatom őt idézi. Őt és a hátrahagyott tátongó űrt.
A látomás, amit a temetés napján láttam, vissza-visszatért több százszor az elmúlt két évben és tudtam, hogy döntés előtt állok. Már vagy tucadszorra vívódtam ugyanazon az egy egyszerű és számomra mégis mindent jelentő kérdésen. Ha csak magamra gondolnék, nem lenne ilyen nehéz a válasz, de sajnos nem csak én létezem. Menni, vagy maradni?